Egyszerűen a génállománya a mai napig nem tudta eldönteni, milyen színű-formájú legyen. Magában hordozza az ó-egyiptomi szent macskáktól kezdve Garfieldig fajtájának minden tulajdonságát. Felül szürke-barna cirmos, de mintha teremtője beleejtette volna félig egy fehér festékes vödörbe, így alulról félig cikk-cakkban fehér, és amikor kikapták a festékes vödörből, ő még az esztétikum kedvéért a farka végét visszamártotta, és ha fölborzolja összes szőrszálát, akkor tökéletesen látszódik, hogy komplett vörösnek indult. Pofájának felezővonalát viszont mintha vonalzóval húzták volna, és ez volt a legszembetűnőbb külső jegye, mikor rátaláltunk.
Természetesen, nálunk is ment egy ideje a „legyen egy kis állatkánk” project, a rágcsáló-hal-papagájt piszkolódásra hivatkozva kapásból kizártam, hüllők számomra kihaltak, kutyát meg nem vagyok hajlandó hajnalban sétáltatni, és azt egyetlen másodpercig sem hiszem el, hogy a gyerekek igen. Az egzotikus hangyász, szurikáta, mongol-japán-bormeo-i kismajmot is inkább saját környezetében képzelem el, geo csatornákon épp tökéletesen megfigyelhetők.
Maradt a macska. Már egyszer volt is, akivel pár év után visszaköltöztem a családi házba és anyukámra hagyományoztam, végül 8 év házimacskaság után egy vidéki nagyobb terület hírhedt banditája lett, így legalább volt némi tapasztalatom eme állatfajtának nagyjából belőhető és várható életeseményeiről. Gondoltam én, amíg megérkezett Findusz.
Ha már lesz háziállatunk, és nem a hasznos fajtából, miszerint tyúk vagy tehén, amik a sütés-főzésemhez ellátnának megfelelő házi alapanyaggal, akkor azt menhelyről hozzuk. Tisztában voltunk vele, hogy tenyésztésre, versenyekre, dicsekedésre és pedigrépresztízsre alkalmatlan lesz. Megnéztük a neten, melyik a legközelebbi állatárvaház, ahol van hófehér macska, mert azt rögtön tudtuk, hogy Tejföl lesz a neve. Találtunk is egyet, három hófehér cica is kókadozott, de még nagyon kicsik. Az állatmenhelyen én nagyon kikészültem, nem csak a szagoktól, a látványtól, hanem a sok szerencsétlen tekintettől. Sanyit (gyermek, fiú, 9) és Józsit (gyermek, lány, 12) egyáltalán nem zavarták a körülmények, és „jaj, de cukik, vigyük haza” felkiáltásoktól eltekintve nagyon rendesen viselkedtek. A fehér cicákat nem lehetett elvinni, annyira picik voltak még, de macska nélkül elmenni onnan, ezen a Nagy Napon, Amikor Anya Végre Megengedte, Hogy Legyen Cicánk, az teljességgel elképzelhetetlen és esélytelen volt! Tovább nézelődtünk, mikor is egy pici ketrecben, a testvérével, megláttuk Finduszt. A miénk volt fél percen belül. Rendesen megsegélyeztem az alapítványt, abból gondolom, mert még több kelléket is nekünk akartak adni Findusszal együtt, de én csak a törzslapját fogadtam el, amin az állt, nőstény házi. (Amely állítás pár héten belül a gyanús domborulatok láttán megdőlt.) Findusz lett a neve, nem kérdés, mert Sven Nordqvist örökbecsűje nálunk az alapirodalom része. S ha már az irodalomnál tartunk, amit a szak és szép írt a macskákról, az Finduszban mind benne van, mégis nagy egyéniség, mint minden macska.
Kalandok és mókás történetek értek bennünket ezután macska-ügyben: megfosztás a férfiasságától, a helyes állatorvos bácsi, körömélesítés a régi életből maradt perzsaszőnyegen, iskolalátogatás, ezt meg nem tudom máshogy fogalmazni: autóval vittem át Anyuhoz, arra az időre, míg elutazunk, és Findusz beszart a hordozójába, bocsánat, és a következő kanyarban föl is borult, kakistul, hordozóstul, és üvöltött és vinnyogott, közben épp egy görög katolikus atyával beszéltem telefonon, aki csak annyit kérdezett: hány macskád van, gyermekem? Na, ezeket alkalomadtán bővebben is kiszínezünk, lényeg: Sanyi és Józsi nagyon boldog, macskaalmot pucolnak rendesen, Findusz alomtársainak tekinti őket, de én vagyok számára a Nagy Konzervnyitó Istennő.
Most is bámul rám, mert a rendes délelőtti szunyókálására készül, valószerűtlenül kitekert gömbölyegben sárga szemét elrejti, és nem is sejti, hogy egy fél órán belül feltűnik a rémporszívó.
Ez van, Findusz, de azért, boldog szülinapot! (valószínű ma két éves)
