HTML

csipke és fazék

a nagybetűs. hétköznapok szösszenetei, melybe belecseppennek ünnepi és különleges pillanatok. elvált anyuka két gyerekkel, egy lépésre a negyventől, plusz egy rusnya macska. főzés, filmek, színház és szakralitás, csipke és fazék.

Friss topikok

Elköltöztem!!! És megadom az új címem!

2012.06.12. 20:00 csipke és fazék

Megfogadtam, hogy soha, de soha nem költözöm sehova, semmikor, szó sem lehet róla, hogy még egyszer bedobozoljam a könyveimet, a fazekakat, a csipkéket, a játékmackókat, a ruhákat és a dvd lejátszót!

És mégis! Mindenféle pakolászás nélkül most könnyedén, és sok-sok segítséggel....

és most, és csak Önöknek, nagy örömmel és hejehujázással hirdetem:

itt az önálló honlap!

csipkeesfazek.hu

 

megszépülve, képekkel, kék-zöld színekkel, itt várok mindenkit új történetekkel, remélem, kedvetekre lesz!

és ezért is hagyom itt ezt a felületet, mert nem jövök rá, hogy kell ide hivatkozást rakni!

DE! Előtte kattintsatok még a

Dunaújváros Online

-ra is, mert ott találhattok egy kis bevezetőt! : dunaujvaros.com

most lehet, hogy mégis sikerült a linkelés?

 

Vagy keressétek a facebook-on, mert ott is megosztva, és megyek is, mert a People magazin várakozik a vonalban:)

Folyt. köv. a honlapon! 

Gyertek mielőbb!

 

Csipke és Fazék

Szólj hozzá!

A levél (retro 7.)

2012.06.05. 18:00 csipke és fazék

Ha senki nincs, ki elringasson, ringasd el magad - ezt énekelgettem magamban, a mamáék meg vannak őrülve ezért a lemezért, még kedden reggel is, amikor nyolc óra után pár perccel csengettek nálunk, én még félálomban voltam, mert esténként nyáron olyan nehezen tudok aludni menni, amíg világos van, és mostanában sokat sétálok körben a faluban, hogy estére már jól elfáradok, ás amikor a mama kiszaladt, hogy kinyissa a kaput, már pár pillanat múlva a nevemet kiáltozta, hogy gyorsan siessek, és én a kis margarétás pizsamámban szaladtam is, csak mezítláb, mert azt rögtön tudtam, hogy nagyon fontos dolog történik, nem érek én rá papucsot húzni, és ott állt az Ede bácsi, a postás, hazajött a nyaralásból, és hozta is nekem azt a levelet, amit már több, mint egy hónapja vártam és vártam. Mosolyogva átnyújtotta, én csak ránéztem, és a mama szokta mondani, hogy amikor izgulok, akkor a szempillám jobban fölpördül, most is biztosan, mert a szívem majd' kiugrott a helyéről, és ahogy ránéztem az Ede bácsira, csak azt mondtam: nagyon szépen köszönöm, hogy megtartotta az ígéretét, és futottam is  vissza az ágyamba, hogy bebújjak a takaró alá, és hogy nagyon óvatosan magamhoz szorítsam azt a levelet. Akkor jöttem csak elő, amikor már alig kaptam levegőt, és a nagymama is szólongatott, hogy kész van a reggeli. Kiraktam az ágyam fölé a borítékot, belebújtam a kék-fehér csipkeszegélyű nyári ruhámba, fejemre kötöttem a katicás kendőm, gyorsan megreggeliztem a vajas kenyeremet zöld roppanós paprikával, egy bögre citromos teával, és máris gondolkodtam, hol olvassam el, hogy megjegyezzem majd minden szavát. Ebéd után költöztem csak ki a diófa alá, vittem egy kockás plédet, friss szódával bodzaszörpöt, a nagypapa a minap hozott nekem három szívószálat a kocsmából, ahol ultizni szokott a barátaival, én mind a hármat egy citromkarika közepébe szúrtam, kivittem még egy tálka friss málnát, az idén olyan finom édesre érett, és elcsentem a nagymama varrós dobozából azt a pici ollót, amivel a varrást szokta visszafejteni, mert azzal akartam nagyon óvatosan kibontani a boríték tetejét. Két és fél órát üldögéltem, feküdtem hanyatt, vagy épp ugráltam a fa körül, mert a Gergőke ötoldalas levelet írt nekem. És kortyolgattam a szörpöt, eszegettem a málnát, néztem az eget és a levelet felváltva, a Zsiga bácsiék a szomszédban meg épp hallgatták a délutáni kívánságműsort az elemes táskarádiójukon kapálás közben a kertben, és mindez keveredett a kakaóvaj illatával, amivel a mama bekent, hogy le ne égjek, mert a nap olyan ragyogóan sütött, bizonyára ő is rettentően kíváncsi volt a levelemre. Öt oldal szomorúság és bánat, boldogság és keserűség, mosoly és könny, dallam és próza, és láttam, hogy a Gergőke a legszebb írásával próbálta megírni a levelet, és rögtön az első sor mellett, hogy "Kiskaticám!", oda volt ragasztva egy apró égszínkék virág, és azon csodálkoztam, hogy semmit nem veszített a színéből, míg ideért, nem száradt el egyáltalán, pedig azon a kiránduláson szedte nekem, ahová a szülei vitték el rögtön pár nappal azután, hogy megérkeztek, mert annyira bánatos volt, hogy nem evett, nem ivott, és gondolták, hogy a jó levegőtől megjön az étvágya, de csak akkor lett neki igazán, amikor megtalálta azt a pici kék virágot, mert az énrám emlékeztette, és azt szorongatta akkor is, amikor megcsúszott a lába a domboldalon, de nem lett semmi baja, csak eltörött a szemüvege, és sokáig tartott, mire az új városban elkészült az új, addig csak bizonytalanul látott, és nem is akarta elkezdeni a levélírást, csak a fejében fogalmazgatta, hogy nagyon szépen tudjon írni nekem. Amikor arról mesélt, hogy amikor kiköltöztek, akkor ő nem csak nem evett pár napig, hanem egy szót sem szólt, akkor nagyon szomorú lettem, amikor azt írta, hogy karácsonykor biztosan hazajönnek, akkor ugrándoztam, amikor azt írta, hogy arra gondol sokat, amikor megbillent a patakparton a lábam alatt a kő, és ő elkapta a karomat, átölelte a vállamat, hogy bele ne essek a vízbe, akkor nekem nagyot kellett kortyolnom a bodzaszörpből, nagyot kacagtam, amikor meg azt mesélte, hogy egy kisváros piacán egy fehér ruhás kismackót választott és hazavitte a Misi mackónak barátnak, annak, akit tőlem kapott, és titokban filctollal kiskaticát rajzolt a fehér ruhára, és a legjobban akkor mosolyogtam, amikor láttam, hogy az elköszönést nagyon sokszor kiradírozta, és végül azt írta bele: annyira várom a leveledet, Kiskatica, mint az új szobám eresze alatt a fecskefiókák a mamájukat, hogy friss gilisztát hozzon nekik a nedves földből. Összepakoltam a kockás plédet, a tálkát, óvatosan összehajtogattam a levelet, megérkezett a papa is a gyárból, és sajnos oda kellett állni a nagymama elé, visszaadni a kisollót, mert már egy órája azt kereste. Senki sem haragudott aznap, csak megsimították az arcomat, ami mégiscsak jól megpirosodott a délutáni napon.

2 komment

Szárnyak védelmében hazafelé (3. rész)

2012.06.04. 10:21 csipke és fazék

Ébresztőőő! Hahó! Indulunk tovább! Jó, tudom, ez az egyik leggyakrabban használt szófordulat az elmúlt három napból, de akkor is, gyere, mutatok valamit, most fedeztem fel! Itt a motor, nézd, mi van ráírva: Gold Wing! Én is kérek feliratot: White Wings! A fehér szárnyakról pergettem le egész éjjel a sódarabkákat, csak egy kicsit kinéztem a tengerre, jó, majd jöttök ti is a nyáron! Hátkenőcs, beöltözés, gyere mááár, rád várnak a többiek, pedig nem volt gyenge a reggeli kávé, azt a hétalvós természetedet, komolyan, átaludnád a világvégét is, viszlát apartman, Auf wiedersehen, kedves horvát néni, és haladunk is a tenger mellett! Ó, ne bánd, hogy nem fürödtetek, neked ez úgyis még hideg, úgy se mész bele vízbe 25 fok alatt, inkább nézelődj! Kikötők és történelmi falak, reggeli tenger, néhány helyen már ki is települtek a strandolók, nem-nem, nem állunk meg délelőtti sörre az idegen városban, tudom, hogy ezt nagyon csíped, de hidd el, nagyon sok van még hátra, tessék jobban tanulmányozni a térképet, az észak-keleti irányt jelen esetben. Nincsenek most éles kanyarú szerpentinek, nem kell elfehéredett ujjal kapaszkodni, kattogjon a gép, nagy tenger a sziget felé tartó hajóval, kis tengeröböl, tenger a partról, tenger a hegytetőről, tengerre szálló álmok, itt hagyunk, vissza a szárazföldi szépségekhez, mert szép, de szép, látod, ugye, és minden szépség a bőrödön is érződik, a nap pirongatása, a hűs erdő borzongatása, a lágy szellő simítása, a napszemüveg szorongatása az orrnyergeden. Ja, ez utóbbi nem ehhez a kategóriához tartozik. Néha megállás, néha határ, néha benzinkút, néha kávézás, még egy szakasz Szlovénia, még több, sok, nagyon sok tekergőzés a horvát utakon, pláne, ha lezárják, és újratervezés, de csak robogunk, azt mondtam már, hogy ez a motoros túra mennyire jót tesz a limbikus kéregnek az agyban, stresszoldó többek közt, meg az egyensúlyért felelős csigának a belső fülben! Mi az, hogy nem érdekel!? Rendesen kellene tornázni, és nem lenne hátfájás, dőlj csak hátra, vedd fel a ritmust, és csodáld a világot, nem is riogatlak, milyen remek kis hét vár rád otthon. Most kell feltöltekezni energiával, nyugalommal, ez fog eszedbe jutni, majd egy korrekt  izgulós szereplésen, majd meglátod. Igen, ez még Horvátország vidéke, tedd el nyugodtan a: "mikor érünk oda?, még mennyi van hátra? és az ott vagyunk már?" kérdés-kupacot, és nem kell ezeket, "hány óra van?" kérdéssel álcázni, alig feltűnő, nem kell fészkelődni, öt óra körül van délután, nem, nem lopták el Magyarországot a földgömbről, már ki van írva a táblákra a H betű, és nem a kórházat jelzik, hű, de fáradt vagy! Nézd, mennyi boci, mind fekete-fehér, mennek haza ők is az istállóba, gyalog, igen. Na, itt is a határ, magyar földön vagyunk, Nagyatád, nem, nincs ilyenkor már vonat, nem, nincs távolsági busz, nincs kiadó szoba, megyünk haza! Energiapótló finom vacsora, egy jó kávé, búcsúzkodás, majdnem nyíl egyenesen haza. Nézd! Ott! A Balaton! Semmihez sem fogható, a legszebb, ugye? Két napja még győzködted magad a szlovén folyó mellett: de, igenis, Magyarország a legszebb! Most meg, kétség nem fér hozzá! Ezért kell menni, látni, amit csak lehet, hogy ilyen legyen a hazatérés, szeretnél még hosszasan elmélkedni, hol a te helyed, hol az otthonod, hol vannak a gyökerek, elvágyódni, biztos egy messzi földről, idegenből származtatni magad? Akkor most nézd a Balaton felett a naplementét, húzz magadra minden tartalékruhát a hátizsákból, nem fogsz fázni, egy percet sem az éjjeli hidegben, mert rád borítom a szárnyaimat, szárnyak nélkül repülni, csak ti tudtok, így.Tartom a hátad, mikor a ház előtt leszállsz a motorról, mert összecsuklik a lábad, hé, a fényképezőgépet add vissza a zsebedből! Itthon, köszönöm, Nektek! Tudja mindenki, kinek szól ez. És most szépen felteszlek a töltőre, a forró fürdő után tizenkét órás alvás következik, másnap délutánig, nekem is kell egy kis pihi, mit gondolsz?! Tudod már, milyen lemosni az út porát! Azt el lehet tüntetni a finom illatú habfürdővel, de ezt az emléket elfelejteni sohasem. Tudod, mit? Én írom meg a beszámolót, te úgy is olyan elfogult vagy, tessék...

Szólj hozzá!

Címkék: kávé sör tenger motorozás Magyarország Balaton Horvátország szárnyak GoldWing

További szárnylebegtetés az őrangyalomtól a sós tengeri levegőben (2. rész)

2012.06.01. 11:19 csipke és fazék

Na, indulás, föl a bukó, dzseki behúz, jöjjenek a kanyarok és az új tájak, viszlát trieszti kikötő, jó ötlet volt a kendő, egyrészt a tegnap reggeli hajszárításnak már rég nyoma sincs, másrészt védi a füled, jól van, vigyázol magadra! Mennyi lovas tábla van kirakva errefelé! Nem, a lipicai ló nem Magyarországon él, mindjárt meglátod, és most egy kis időutazás: ezek a szép fehér kerítések, nagy lombú zöld fák, amik most fölétek hajolnak, hát nem két évszázadnyi visszaugrás? A romantika idejébe, a lovaskocsik, csipkés napernyők, hímzett keszkenők és titkos bókok, kalligrafikus levelek korába? Most nézz balra! Ott vannak a bokrok között a fehér paripák! Fényképezőgép! Na, on-off, gyorsan! Lemaradunk! Épp sikerült elkapni őket. Azt látod, hogy néha "magától" is bekapcsolódik a gép, ahogy ki-be kapkodod?  Nem mondom, egy alternatív filmfesztiválon indulhatnál a Zsebem depresszív hangulata egy órán keresztül című road movie-val, melyet épp az imént rögzítettél! Tekereg az út, akár a kifőtt tészta a tányéron, mint a számítógép zsinórja az asztal alatt, mint egy egyvonalas grafika rajzolata, és ti ezeken mind szépen végig is utaztok, kanyarodtok, élvezetes, nagyon is, kikapcsol, és ez rád fér, de mennyire! Ajj, kényszermegálló egy óriás darázs támadása miatt, egy kicsit segíthetsz az ápolásban, még jó, hogy utolsó pillanatban bepakoltunk a szert, remélhetőleg, segít! Nem sokára még egyszer le kell pattanni a nyeregből, a horvát határhoz érünk, a személyitekre már csak egy gyors pillantás esik, azt érzékelted, hogy a Tiéd jövőre lejár? Majd igyekszem időben eszedbe juttatni. Mennyi izgalom volt évekkel ezelőtt egy határátkelésnél, mindenki már előtte több kilométerrel haptákba vágta magát, csendesebben beszélt, és igyekezett kedves arccal a szigorú határőrre pislogni. Horvátország, tetszik ugye? Először jársz itt. Gyönyörű, és végre közelebbről is feltűnik a tenger! Komolyan mondom, nem kéne panaszkodnod, a nehéz sorsod miatt, meg jaj-jaj, de sok a sárga csekk, de nehéz a hó vége, blablablabla, mikor tessék ennyi ajándékot kapsz! Hegyek, meg erdő-mezők, utazás, élmény, kaland, és itt a tenger! Kék, ezerféle kék, szépséges városok, és itt egy töltés, amelyen bele is hajtotok a habok közé! Megállás egy csoportképre, sós még a víz, de tényleg! Le is ellenőrzöd? Ne! Kövek! Óvatosan! Na, sós? Épp ott úszott el előtte egy halacska, ahol beledugod a kezed, gondolom, bátorság felére csökkent volna, ha látod is! Hah! Benne járunk a délutánban, menjünk! Hogy a déli csücsökbe szeretnétek leérni? Hát? Ember tervez... Most kapaszkodj egy kicsit, előre libbenek a kollégákhoz, mert gondok adódtak. Csapágy, golyók, nyikorgás, vagy mi, mindenhez én sem érthetek, megállás, így nem lehet tovább menni, le is parkolunk egy étterem előtt, itt kell valahol szállást találni, oda fel, pillants csak, ott egy tábla: apartman 150 m. Séta, és egy kedves hölgy épp a délutáni házimunkából lépdel lefelé a lépcsőn a szép rendezett házban, jó lesz, ugye? Akkor ide beköltözünk egy időre. Most segítek előkapargászni valamit abból a 22 db. német órából, amit egyszer rövid ideig tartó elszántsággal vettél, igen, kérsz diópálinkát, (buta kérdés, de hát a néni nem ismer), édeset, és nahát, milyen érdekes, hogy ő főzte annak a diófának a terméséből, amely alatt épp álltok, és kaptok kávét, és segít szerelőt is keríteni, aki szintén itt él nem messze, de most épp házon kívül van, de danke schön, nagyon! A mosolyod többet ér minden német szónál! Azért jó is ez a kis váratlan pihenő, nagyon hosszú lesz holnap és a jelentkező hátfájásnak is csak jót tesz a pihenés. Addig a rózsafás hátsó, napos teraszon, egy kedvesen fölszolgált sör mellett a csajos kis jegyzetfüzetkédben megszületik egy újabb történet a Csipke és fazék blogra, mert hogy téged soha nem hagynak békén a fejedben kerengő történetfordulatok és kifejezéshalmok, és epizódok és könnyfakasztó szavak. Vidám vacsora, és amíg alszol, a meghibásodott motor egy igaz, kipróbált barátság áldozatos segítségével reggelre megjavul, de ebből mit sem látsz, mert hajnalban érkezik az alkatrész, Magyarországról. Az álmaidban hiper sebességgel feldolgozódik minden a mai napból, tenger, darázs, diópálinka, a scampi rákocskák a vacsora tányérodból életre kelnek, és mindennek éppolyan elképesztő türkizkék színe van, mint annak a  folyónak, ahol a vadvízi evezés szerelmesei örültek teremtett világunk kincseinek. Aludj mélyen, majd én tovább álmodom.

1 komment

egy hétvége, amikor az őrangyalom meglebegteti szárnyait a szélben a motoron erdőn, mezőn, hegyen, tengeren át ( 1. rész )

2012.05.29. 18:00 csipke és fazék

Aúú, ne, már megint korán kelünk? Csak még egy kicsit, hadd, na jó, keljünk, kávé, zutty, ébresztő zuhany, most minek szárítod olyan kunkorira a hajad? Mikor három napig bukósisak lesz a fejeden? És különben is, nem azt terveztük, hogy ez a hétvége egy kellemes itthon ülős pünkösdi három nap lesz? Ehelyett megyünk a világ végére! És motorral! Jól van, lássunk világot, mert neked pipálgatni kell azt a bakancslistád, én meg győzzem erővel a rád vigyázást! Fogkefe, személyi, bankkártya, zsebkendő, fejfájás-csillapító, hátadra a kenőcs, jól van, bakancs megkötve, hát ez nagyon cuki ez a bőrdzseki, fehér pöttyös béléssel, jó döntés volt megvenni, piros körömlakkal, nőcis. Nem hiszem, hogy a szájfényre szükség lesz, tedd be inkább az esőruhát. Héé! Esőruha! Hahó! Esőruha! Fehérvárnál esőfelhők vannak! Azt az álmodozós mindenedet, itthon hagyja, kulcs megvan? Indulás! Reggeli friss levegő, hmmmm, motorra fel, na, én hova ülök? A hátsó dobozon elférek, rendben. Start, viszlát Budapest, három nap múlva jövünk! Na, látod ott az esőfelhőket? Ne zargasd Szent Kristófot, már elintéztem! Egy óra múlva találkozunk a többiekkel, máris kezded a B vitamin pótlást, sörrel, persze, most még hideg, azért a biztonság kedvéért kapsz egy új esőkabátot, de persze nem lesz rá szükség. És irány a nyolcas, huh, hogy lebeg a szárnyam, jót tesz neki, de szép minden, friss zöld, Veszprém, egyetemi utak, emlékszel? Né ott egy fogadó, de jó sört mérnek ott, itt kell lekanyarodni a Jeli arborétumhoz, most nyílnak a rododendronok, Körmend, mindjárt itt a határ, most letérünk? És innentől kezdve "tökön, babon át", ahogy itt mondják a jó fej barátaid, és igazuk is van, ez az Őrség de szép, aztán Szlovénia, szép rendezett kertjei, templomai, hegyei, völgyei. Ebéd, héé, ez a második sör! Maribor, a piros háztetőivel, itt a főtér is, ahol meg nincs egy éve, hogy a prágai csajokkal söröztetek reggel tizenegykor, és utána mentetek a H&M és C&A múzeumokba, és ez elképesztő, hogy amerre járunk egy sörös emléked idéződik fel, egy kicsit jobban vigyázhatnál az image-edre! Jönnek a hegyek, fenyőillat, kanyar, fenyőillat, tehenek, kanyar, bárányok, traktor, fenyőillat, hű, itt hűvösebb van, és Ausztria, tényleg, erre több a kanyar, elképesztő színek és gyönyörűség, nem kell annyira kapaszkodni, inkább igazítsd meg a szemüvegedet, mert nyomni fogja az orrodat. Megállás egy kis háznál, egy szorgos Hansi kapálgat és rátok mosolyog, fénykép, két tehén is rátok bámul a rétről,előzetesben kolompoltak is, hallod? Allalalióóó, ja, das ist schön romantische, jó, elismerem, jól jön a szájfény, mert nem fújja ki a szél a szádat. Tovább a szerpentinekre, füldugulás, juhúú, robogunk az Alpokban, ezer méterek, föl, le, már benne járunk a napban. Minden ok? Még van egy kicsi hátra Szlovénia legtávolabbi csücskéig, kitartás! Hol jársz? Mit fogalmazol magadban? Miről ábrándozol? Érzem, határhelyzethez érsz, feszülnek a tűréshatáraid, végül is reggel hét óta motoron, több száz kilométerrel a hátad mögött, de azt igazán elismerheted, mennyire kiszakadsz a hétköznapokból, ha jól érzékelem, semmi megoldandó nem jutott eszedbe az irodai munkásságodból, ugye? Hát akkor pihenünk, mert megérdemled, én meg figyelek, és itt is vagyunk, jöhet a vacsi, khmm, negyedik-ötödik sör, a B vitamin tartalékokhoz azért fölzárkózott a D vitamin tartalék és ez a kézfejeden, és az arcodon de jól mutat, alvás, alvás, alvás, reggel nyolcig, addig rendbe szedem az összekuszálódott szárnytollaimat. A második nap reggele, délnek vesszük az irányt, de azért még tessék fölvenni a dzseki alá a polárt, fölmegyünk 1600 méterre, szerinted ott strandidő van? Ez, de jó ez az espresso, de igazán a friss hegyi levegő fog felébreszteni, majd meglátod, és a számozott kanyar a szerpentinen, az igen, kinyithatod a szemed előbb is, mint a hágó, de ott aztán, milyen látvány tárul elétek, ugye milyen jó dolog néha felülről nézni a világot? Ugye, milyen picik vagytok a teremtett világ széles távlataiban? Ugye, milyen fenséges és hatalmas a természet? Változik, tíz-húsz kilométerenként, elbűvöl, más az illata minden tájegységnek! Bekented az arcod? Egészséges színe kezd lenni végre, nem kell ide alapozó, meg szempillapödrő! Ezt komolyan nem tudom, hogy tudsz egyszerre kávét és sört inni?! Tovább, jól megy a felpattanás a hátsó ülésre, húzd ki magad, hátfájást jó lenne elkerülni, a támla már hozzá alakul a hátad görbületéhez, meglátod, holnap estére, eggyé válsz ezzel az üléssel, egy egységet képeztek, el sem fogod hinni, hogy létezik élet a motor hátsó ülésén kívül! Ezer fénnyel süt a nap, száguldunk, kanyarodunk, vágtatunk, haladunk, országút, mellékút, földút, kis híd, nagy híd, patak, folyó, ennek a folyónak olyan színe van, mintha egy komplett festéküzem türkizkék festéktartálya csak ide ömlött volna, és még a hídnak a színét is azzal festették be, kis kövek, nagy kövek, sziklák, erdők, mezők, tájak, korok, emberek, várak, autók és igen! Motorosok! Helló, szia, szevasz, hali, üdv, hajrá, csá, szasztok, ez mind benne van az üdvözlésben, és a kollegák is csak lebegtetik a szárnyaikat! Mi? Itália földjére is behajtunk? Ah, meglepetés, de kell vigyorognod! Che bella Italia! Ciao, ritorneró subito, spero! - ez van a fejedben, Trieszt kikötői, hatalmas daruhajók, pici macskaköves utca, itt is dugó, hát persze, csak olaszosan, olajfák, tenger, oh, mare, és amore! Ahhhhh, de nagy sóhaj szállt az égbe és vissza több, mint 20 évvel ezelőttre! Ugye, az a kis sétány innen nem messze egy kis faluban, első szerelem, holdfény, tengerpart, első csók, és az a hűtlen ragazzo! Menjünk is vissza adesso Szlovéniába, csak pillantsunk vissza a magasból Trieszt látványára, ebéd, és tessék egy újabb kuriózum, ki mondhatja el magáról, hogy úgy pisilt, hogy Trieszt a lábai előtt hevert, na? 

4 komment

várakozás (retro 6.)

2012.05.21. 17:27 csipke és fazék

szél fúj

rét nyár

te én

egy pár

lenne benne lenne hó

lenne benne lenne hó

 

nap süt

éj száll

két szem

egy pár

lenne benne lenne hó

lenne benne lenne hó

 

zöld lomb

kék táj

szív ész

rád vár

lenne benne lenne hó

lenne benne lenne hó

 

én csak a jojkámat dúdolgattam abban az időben, mert más dallam nem is jutott eszembe, míg vártam, vártam és várakoztam, hogy megérkezzen egy levél, egy hír, egy üzenet tőle, és én minden nap elsétáltam addig a piros postaládáig, amibe beleütöttem a fejemet, már leszedték a kötést, és tényleg jól látszik a seb, ha összeforrt is, és csak bámultam a postaládát, mert azt képzeltem, hogy ahova aláhullanak a levelek, ott ki is jönnek a válaszok, csak csillogott a pirossága, és akkor odalépett hozzám az Ede bácsi, aki postás nálunk, és megkérdezte, mit csinálok én ott nap mint nap, akkorát nevetett, hogy azt mondta, sétáljak el vele egy útra, és elmeséli nekem, hogy is van a levelekkel, meg a postákkal, és akkor én aznap láttam az emberek örömét, ha jó hírt kaptak a táviratban, hogy megszületett a kisunoka, és láttam a fájdalmukat, ha elveszítettek valakit, és az Ede bácsi olyan postás, hogy minden  kutya szereti, a Burkus, a Zsiga bácsi kutyája  meg egyenesen várja is, mert úgy tudja vakargatni  a füle tövét, mint ahogy a gazdája sem. Amikor kész voltunk a levelek kihordásával, akkor az Ede bácsi megígérte, hogy ha az én nevemre érkezik egy levél, akkor én leszek az első, akinek kiviszi,  menjek nyugodtan haza, mert soká lesz, hogy egy másik országból ideérkezik, most elutazik pár napra a feleségével a postásüdülőbe, de mire visszaér, a levelem is itt lesz, úgy érzi. De én nem mentem még haza, mert kisétáltam minden  nap a diófához, a patakpartra, és elrollereztem az utca végéig és vissza, és este megettem a tejbegrízemet, és nem is szóltam nagyon semmit se, egyszer mosolyogtam csak, mikor egy reggel a mamával néztük az arcomat a tükörben, mert éjszaka a bátor ólomkatona ott aludt a fejem alatt, és rányomódott még a kabátjának a gombja is az arcomra, ott volt teljesen a lenyomat, délig rohangáltam a tükörhöz, hogy lássam, de addigra elhalványult, és aznap kezdődött a búcsú is a faluban, volt körhinta, meg horgászás, meg lövészet, meg vásár, de nem akartam felülni semmire, nem kértem semmit csak egy mézeskalács-huszárt, helyes piros kabáttal és kék nadrággal, hazavittem az ólomkatonának, hogy legyen neki barátja, mert én azt nagyon tudom már, mennyire rossz az, ha az embernek nincs vele a legjobb barátja, és este még az orgonaillatú dunnában elveszve, kicsi szemüveget rajzoltam a mézeskalács-huszárnak, a mama egyik filctollával,  a kezem is olyan lett, de nem bántam, mert a Mió cica, akinek szintén levették a kötését, és meggyógyult, az érdes nyelvével próbálta megtisztogatni az ujjamat. Eljött a születésnapom, annyira szerettem volna, ha reggel az az első, hogy az Ede bácsi becsönget egy levéllel, de nem így volt és onnantól kezdve nekem születésnap ide, vagy oda, olyan rossz kedvem volt, hogy nem vidított fel az ajándék, a sok kedves rokon és gyerek, akik az én mulatságomra jöttek, Zsiga bácsi is megengedte volna, hogy beüljek a Fiat vezetőülésébe, de nem mertem mondani neki, hogy én nem szeretem azt az autót, az vitte el őt hajnalban a repülőtérre, és nem hozta még vissza, akkor fogom újra szeretni. Itt voltak Géza bácsiék is, láttam, hogy a mama nagyon sutyorog az Icu nénivel, és amikor mindenki hazament a kerti mulatságról, akkor szólt nekem az Icu néni, a térdére ültetett, és azt mondta, hogy ő még ilyen születésnapost nem is látott, akinek annyira meg van nyúlva a képe, mintha egész éjjel citromot eszegetett volna egy kis ecettel meghintve, és hogy képzeljem el,  a Gergőke apukája tudott telefonálni a gyárba a Géza bácsinak, és a Gergőke külön nekem üzeni, hogy „lelked ruhája csillagsugárból szőtt fényes palást”, akkor én rögtön tudtam, hogy ez a közös versünkből van, és akkor végre sok sok nap után úgy ömlött a könnyem, mint a váratlan nyári zivatarban az eső, és zokogtam, és velem sírt Icu néni, a mama és Lenke nagymama is, sóhajtoztunk és nevettünk, nem bántam, hogy másnapra be fog dagadni nagyon a szemem, mert felszabadult az én lelkem a nagy kőnyomás alól, és eszembe jutott pontosan az ő jojkája:

szívem ma szépen hadba áll

nem választ el hét határ

gyere velem kis bogár

merre messze messze jó

merre? messze! messze jó!

 

1 komment

Címkék: nap szél jojka

jojka, jojku, jajka, yoik

2012.05.20. 00:58 csipke és fazék

 A héten voltam egy szép mesekönyvnek a bemutatóján, és ott hallottam először a jojkáról. Azonnal megfogott az "ez kell nekem" érzés. A jojka a lappok egyik ősi műfaja népzenében, népköltészetben. Azon kívül, hogy Mikulás, és rénszarvas szárított húsa, meg talán nyelvrokonság, nem sokat tudtam róluk, az sem ugrott be, hogy őket számi névvel is illetik. A jojka pedig egy olyan dal, amelyet egymásról, egymásnak írnak, hogy amikor egyedül bandukolnak a rénszarvasokkal a tundrán(?), akkor hogy közelebb tudják magukhoz szeretteiket, eléneklik a róluk írt jojkát. Ez lenyűgözött, magával ragadott. 

Itthon rákattantam a világhálóra, hogy azonnal többet tudjak meg erről a gyönyörűségről, nem sok hivatkozás létezik róla, de az kiderült, hogy ez több, mint egyszerű dal. Először úgy értettem, hogy jajka, erre is kerestem rá, és mindenféle tojás képek bukkantak fel, mert azt hiszem lengyelül a tojást hívják így. De aztán jöttek ilyenek: a jojka a teret és időt is túllépő összetartozás kifejezése. Istenem! Hát ez mennyire szép! Aztán, hogy ősi műfaj, ki tudja mióta létezik, az életük, mindennapjaik része, egységes alkotás, nem lehet csak úgy kiragadni sorokat. Előadásmódjukban is különleges hangokkal, hangképzéssel bírnak, nem lehet ötvonalas kottarendszerben lejegyezni. Ősi sámán műfaj eredetileg, az elhunyt ősökre is ezzel emlékeznek. Aztán irány a you tube: felhangzanak a régesrégi dallamok, de van mai változat is, némi modern hangszereléssel,  nem tud rontani rajta az sem. A szövegen kívül raknak bele "lajlalolellelalllo" részeket, azt hiszem ez a jojkázás. Gyönyörű, számi nyelven, de található angol fordítás, és még közelebb kerül. Valami ilyesmi az egyik versszak: "a csönd ölelésében a lélegzetem visszhangzik, valami azt súgja, megtaláltam az utam." 

Annyira bénák vagyunk mi, itt a Kárpát-medencében az érzelmek kinyilvánításával, szerintem, mintha lenne bennünk egy üvegfal, vagy fátyol, vagy álarc, amivel direkt takarjuk az arcunkat, arról nem is beszélek, hogy verbálisan is mit össze tudunk bénázni kapcsolatainkban, természetesnek vesszük, hogy a másik úgyis tudja, hogy mi van bennem, hát nem, nem tudja. Egy csomó mindenkinek tudnék jojkát adni, de visszafog a társadalmi izé, elvárás, és nem teszem: mit szól hozzá, rosszat gondol, azt hiszi, ki akarok vele kezdeni és a többi. Az egyik legnagyobb családi élmény volt, mikor karácsonyra kihúztuk egymás nevét, és verset kellett írnunk egymásról, tulajdonképp jojkát adtunk egymásnak. Iszonyú zavarban voltunk, és nem is tudom, hova lettek azok a versek.

Bakancslistára szigorúan fölvettem a jojkaírást, szülőkről, tesókról, barátokról, de legelőször is a gyerekeimről, a gyerekeimnek. (Hamarosan a retro 6-ban Kiskatica is leírja jojkáját Gergőkéről és viszont.) És persze kell nekem egy echte lapp bőr karkötő fonott mintával, sarki fény élmény, kívülről annak a gyönyörű számi dalnak a szövege eredeti nyelven, amit százkilencvennyolcszor hallgattam meg egymás után. Abba is hagyom, mert jön mindjárt: hát nem érzitek, hogy egy nagy lapp ősanyától származunk?

2 komment

Címkék: lapp jojka

a búcsú harminc napja (retro 5.)

2012.05.16. 21:30 csipke és fazék

 

A citrusfa levelestől ágastul, kis angyalom, hogy váljunk el egymástúl – ezt tanította nekünk másnap reggel a mama az iskolába menet, ezt énekelgettük, mert csak harminc napunk maradt a költözésig.

Az első nap beültünk a diófa alá, hogy megtervezzük azokat az élményeket, amelyek összekötnek bennünket egy életre, amikre mindig emlékezni fogunk.

A második nap együtt ismételtük a szorzótáblát a másnapi matematika témazáróra.

A harmadik nap pünkösdi rózsa szirmait préseltünk egy kis füzetbe.

A negyedik nap zsebkendőt hímeztem neki, ő meg kisasztalt faragott a babaházamba.

Az ötödik napon kosárba piros cseresznyét szedtünk, a fülünkre akasztottuk a legszebbeket, megkóstoltuk, amit madár csipegetett, megízleltük a legédesebbet.

A hatodik napon egész nap gyomorrontással feküdtünk.

A hetedik napon együtt mentünk az ünnepi templomba, és pontosan tudtuk, miért imádkozunk.

A nyolcadik napon az osztálykiránduláson egymás mellett ültünk a buszon.

A kilencedik napon egymás bizonyítványának gratuláltunk.

A tizedik napon elmentünk az állatkertbe, és kiválasztottuk  kedvenc állatunknak azt a szerencsétlen kis vadmalacot, aki mindig lemaradt az anyukájától.

A tizenegyedik napon megszámláltuk a fehér köveket a patak partján.

A tizenkettedik napon megnézhettük az éjjeli teliholdat.

A tizenharmadik napon megtanultunk snapszerozni.

A tizennegyedik napon Géza bácsi és Icu néni elvitt minket a Velencei – tóra, fürödtünk, lángost ettünk, és vízibicikliztünk a naplementében.

A tizenötödik napon megünnepeltük a születésnapját, igazi kerti mulattsággal, habos szamócaszörppel és csokoládétortával, együtt fújtuk a kilenc gyertyát és pontosan tudtuk, mit kívánjunk.

A tizenhatodik napon könyvtárban ültünk, hogy közös verset válasszunk.

A tizenhetedik napon eláztunk a nyári zivatarban.

A tizennyolcadik napon megtanítottam rollerezni.

A tizenkilencedik napon űrhajót építettünk, hátha fölszállhatunk a csillagokig.

A huszadik napon Mió cicát állatorvoshoz vittük, mert elütötte egy motorbicikli.

A huszonegyedik napon csak sírtunk.

A huszonkettedik napon a Halászbástyán fagyiztunk.

A huszonharmadik napon kifényesítettük a szánkó talpát, hátha télen már együtt csúszhatunk a dombról.

A huszonnegyedik napon segítettem a kis autókat dobozba rakni.

A huszonötödik napon neki adtam Misi mackót, amit a papa hozott Moszkvából, és ő nekem adta a kilencedik gyalogezred legbátrabb ólomkatonáját.

A huszonhatodik napon lefotóztak minket a műteremben.

A huszonhetedik napon fába véstük a nevünket.

A huszonnyolcadik napon mesélt a mama a jojkáról, amit a lappok írnak egymásnak, amikor magányosan kóborolnak, azt dúdolgatva hordozzák egymást a szívükben, és nem szabad egy sort sem kiragadni belőle, azt írtuk egész nap.

A huszonkilencedik napot nem akartuk, hogy vége legyen, egész nap suttogtunk, körbejártuk az utcákat, a dombokat, este a házunktól a mamájának ölben kellett hazavinni és az én mamámnak ölben kellett engem elaltatni.

A harmincadik napon hajnalban ébredtem, hallottam, ahogy Zsiga bácsi beindítja a szomszédban a Fiatot, hogy kivigye őket a repülőtérre. Pontosan tudtam, mire gondol.

 Még harminc napig a jojkámat dúdolgattam és minden nap tejbegrízt kértem vacsorára, mert az a kedvenc étele, egészen addig, míg a születésnapom után három nappal megérkezett az első levél.

 

5 komment

Gergőke megvéd (retro 4.)

2012.05.15. 17:00 csipke és fazék

Virágéknál ég a világ, sütik már a rántott békát, zimmezumm - ezt kezdtük el  tanulni az ének órán, amikor belépett az igazgató bácsi a terembe, és csak leült hátul, de én tudom ám, hogy miért jött, a mama elárulta, mert ő is itt tanít az iskolában, a felsőben magyart, és rajzot, és az igazgató bácsi azért ül be minden második osztályba, amikor ezt a receficéset tanulják a gyerekek, mert ez a kedvenc dala, és nagyon szereti hallgatni, mikor a másodikosok teli torokból csak zengik, és idáig nagyon jó volt az iskolában lenni, a reggel is mindig olyan jó kedvű, mert a mamával együtt sétálunk be, és a Gergőke is  velünk tart, mert ugyanabban az utcában lakik, mint mi, és az anyukája megkérte a mamát, hogy őt is hozza be, én ennek annyira örülök, mert mindent meg tudunk így beszélni, közben a mama rengeteget mesél az ő gyerekkori iskolájáról, így mire beérünk a suliba olyan, mintha kiolvastunk volna egy regényt, tele van a fejünk a sok szereplővel és történettel, de ma minden elromlott. A mamát  továbbképzésre küldték, nagypapa kísért be minket, és az utolsó előtti óra előtt a Szabó Ági elkezdett hangosan kajabálni, hogy eltűnt az olvasókönyve, és volt benne egy tízes, amit a papájától kapott, hogy vegyen iskolabélyeget, és róna narancsot, de soha senki nem kap ilyen sok pénzt a szüleitől, csak ő, mert neki a papája valahol magas beosztásban dolgozik. Sajnos, az Ági egyáltalán nem szeret engem, mert az ünnepélyeken szeretne szerepelni, meg táncolni, de a szavalásra engem választanak, mert én szépen ejtek minden hangot, ő meg selypít, és állandóan azzal szekál, hogy csak azért kapok ötösöket, mert a mama is itt tanít, és megbeszéli a tanáriban a többi tanítóval, és akkor még a lábával is toppantott, mire a tanító néni megkért minden gyereket, hogy nézze meg a padját, nincsen-e ott a Szabó Ági olvasókönyve, és ahogy én lehajoltam, hát egyből láttam, hogy az én írás és matematika füzetem közé van becsúsztatva, a mama nekem pici virágot rajzol fehér ceruzával a könyveimre, az indigókék csomagolópapírra, föl sem tudtam állni, annyira megijedtem, hogy kerül ide az a másik könyv, és akkor most mit fognak gondolni rólam, miért is tettem oda, vagy elloptam a pénzt, és nem mertem először megszólalni sem, dobogott nagyon a szívem, éreztem, és addigra a tanító néni is odajött hozzám,  benézett a padomba, és ő is egyből látta, hogy ott az olvasókönyv. Ági meg összeszorította a száját,  és elindult felém, hogy megrángasson, mert szokott ilyet a lány WC-ben, de a tanító néni megfogta, elkezdett vádolni engem, hogy én egy tolvaj vagyok, és szólni fog az apukájának, hogy rúgják ki a mamát, még mindig nem szóltam egy szót sem, csak éreztem, hogy szorít a torkomban, a tanító néni meg kérdően nézett rám,  hátat fordítottak nekem, és kimentek a tanári asztalhoz. Úgy álltam ott, mint aki a világ mélyére zuhant egy pillanat alatt, s láttam a szemem sarkából, hogy Gergőke jelentkezik csendben, felszólították, fölállt, megköszörülte a torkát, és azt mondta: tanító néninek tisztelettel jelentem, a Kiskatica soha nem venné el senkinek sem a könyvét vagy a füzetét, ebben én egészen biztos vagyok, a mamája minden nap csupa jóságra neveli. És leült, és tudtam, hogy ezért nagyon sokáig fogja piszkálni az összes fiú az osztályban, mert nem is ez a nevem, csak ő hív így engem, már el is kezdték a röhögést, én csak álltam és nagyon lassan mertem csak ránézni a Gergőkére, de azt láttam, hogy nagyon piros az arca. Abban a pillanatban bepillantott a portás néni az osztályba, hogy bocsánat, de a Szabó Ági anyukája még a tornazsákot is beküldte az olvasókönyvvel együtt, mert az Ági otthon felejtette ezeket, és indult az én padomhoz, hogy odaadja nekem az Ági tornazsákját, és akkor egyszerre mindenki tudta, hogy tévedésből került hozzám a könyv is, a pénz is, és igazságtalan volt a tanító néni is, amikor egy kicsit elhitte, hogy én rossz tudok lenni. Hazafele együtt bandukoltunk, a nagypapával, Gergőkével, nem szóltunk semmit, a nagypapa amúgy is szeret hallgatni, néha néztem csak Gergőke felé, és azt éreztem, hogy én egy egész életen át tudnám tisztítani a szemüvegét,  vagy vasalni az ingét, mert nekem annyira jól esett, hogy megvédett és kiállt értem az egész osztály előtt,  ahogy épp mondani akartam, hogy köszönöm, nem vettem észre azt a nagy piros postaládát, és éppen neki mentem, és egyszerre rögtön nagyon fájt a homlokom, éreztem, hogy csorog is valami a szememre, a nagypapa hátra fordult, felkapott, és én szédelegtem egy kicsit, nem is voltam megijedve egyáltalán, lehet, hogy azon a napon már több ijedtség nem maradt bennem, beszaladtunk a doktor bácsihoz a rendelőbe, Gergőke is ott loholt mellettünk, de ott nem csináltak semmi mást, csak bekenték jóddal és ráragasztottak egy nagy fehér gézt. Este már mindenki nyugodt volt, megérkezett a mama is, a papa is, részletesen elmeséltem az olvasókönyvet, Gergőkét, a doktor bácsit, a mama megpuszilta a sebemet, a papa mérgelődött, hogy miért nem varrták össze, még felnőtt koromban is látszódni fog a helye, és akkor halkan kopogtattak a konyhaablakon, mama jött be értem egy perc múlva, mert Gergőke ott állt az ajtónkban, azt suttogta, hogy az apukáját kiküldik dolgozni egy másik országba, egy hónap múlva költöznek, és hogy én ne szólítsam többet Gergőkének, mert ő most már felnőtt lesz, ha ezt az egészet kibírja. Nem szóltunk aztán semmit sem, csak álltunk, neki a bal szeméből indult el a könnye, nekem csak a jobb szememből tudott, mert a másik félig le volt ragasztva. Akkor én nagyon örültem, hogy az a seb örökre ott marad a homlokomon, mert soha, de soha nem akarom elfelejteni ezt a napot.

4 komment

sárga tenger

2012.05.14. 17:00 csipke és fazék

Néha nekiállok, és súlyos homokzsákokat kötözök az álmaimra. Az álmokkal nem lehet fizetni a közértben, az álmok nem cserélik le végre a téli gumikat, nem hintőporozzák be a bárányhimlő-kiütéseket, nem utalják a közös költséget. Már a lottószámokban sem reménykednek. Csak elterelik a figyelmet a racionalitásról. A súlyok visszahúztak a fellegekből. Derékfájást kipárnázva, befészkelődve a puha paplanokba elővettem a pénztárcám, az otthoni ügyek mappát, az átutalnivalókat, kifizetnivalókat, a könyvelős naptárt, Sárgacsekk-tenger lett az ágyam, és hajrá! Vitorlabontás, kötélcsomók, viharkabát.

Én próbálom, igyekszem, figyelek, követem, számolom, beosztom, határidők - annyira utálom! Mindent bejegyzek a kis naptárba, kiadás, bevétel, lebontom napi összegre, visszaszorzom, befizetem készpénzzel a postán, átutalom neten, és eltűnik a virtuális térben, és csak várom, várom a bejegyzést, Anya: wellness hétvége, Anya: londoni kiruccanás, hogy befejezze a National Galery-t, Anya: new york-i shopping, Anya: operajegy a Scalába, Anya: az a helyes piros bőr mini hátizsák, amit oly régóta nézeget a kirakatban.

Megtanultam az otthoni könyvelést, a számok-kódok számomra utálatos kezelését, és elmaradtak a fizetési felszólítások, késedelmi kamatok, minden kifizetve, lerendezve, egyeztetve. Értékelem, nagyon is, a jó helyzetemet, nem hiányzik amúgy a new yorki, milánói, londoni beszerzés sem, tényleg, a homár, a brill, vagy a ritka műkincs. Mert van helyette más: pöttyös gyerekmosoly, saját tésztás lasagne, "szép zöld gyep" a lakás közepén szőnyegileg, család, barátok, csipke és fazék:), és igenis az álmok!. Meg az egyre több pipa a bakancslistán. És az egészség! És, hogy az összes kiadást az én saját keresetemből fedezem!

Kész is vagyok a hónappal! Homokzsákok kidobva a kosárból, felszállunk a Sárgacsekk-tengerről, a kék-zöld kockás óriás hőlégbalonnal, fel, messzire, és szembetalálkozunk az álmainkkal, átfestjük és újrafogalmazzuk, összehangoljuk egymáséival, rácsodálkozunk, mennyire szépek, még mindig.

1 komment

Mrs. Bond

2012.05.12. 17:38 csipke és fazék

 

Gyakran közlekedem autóval keskeny utcákon, hegyen-völgyön, kerülőutakon, csak a dugóban ne kelljen vánszorogni, álldogálni. Fogalmam sincs, ezzel időt spórolok-e meg, netán kilométert, abban sem vagyok biztos, hogy ez vérnyomáscsökkentő vagy idegrendszer-kímélő technika-e. Egy ideje divatba jött, hogy mindenki udvariaskodik, szerintem, kicsit álszenten, hogy mondjuk egy kereszteződésben, vagy egy bonyolultabb forgalmi helyzetben az egyik sofőr nagy integetéssel, és szájról olvashatóan: gyere, gyere, gyere felszólítással maga elé engedi autóstársát, ami önmagában helyes, csak az a baj, hogy néha ez az adott közlekedési helyzetben tök ellentétes a megszokott renddel, az agyban már előre feltérképezett helyzettel, vagy egy KRESZ-szabállyal. Pédául, amikor egy főúton haladó sofőr elkezd legyezgetni egy balról, mellékutcából kihajtani szándékozónak, aki amúgy felmérte az elsőbbségadás kötelező táblát, mindkét irányba figyel, de nem kifejezetten azt kémleli, beengedi-e valaki, mert nem araszolás van épp a főúton,  de az ott haladó annyira kedves, hogy beengedi, nem baj, hogy szemközt jön egy komplett tour de bicikliverseny szirénázó mentőautóval és egy útmenti sövénynyíró géppel, ő csak integet, de nem villog vagy lassít, csak hadonászik, és ő ugyan látja autótársát, aki ha nem autóban ülne, bizonyára egy ping-pong meccset figyelne precíz labdakövetéssel, annyira néz jobbra-balra, de a kihajtani szándékozó viszont egyáltalán nem látja az udvarias sofőrt, mert rátűz a nap a szélvédőjére és csak a felhők tükröződnek benne. Végül mindenki megunja a helyzetet, dudálás, a főutas méltatlankodva tovább hajt, a mellékutas inkább busszal megy. Félreértések vígjátéka.

Tegnap megyek egy szűk utcában, amely kétirányú, de az egyik oldalán sűrűn parkolnak, és jön szembe velem egy terepet nem látott terepjáró, kristálytiszta, fényes, én meg szépen behúzódom egy két autó közötti résbe, hogy el tudjon menni a nagyobb. Erre ő meg úgy értelmezi, hogy végleg leparkolok, csak nagyon bénán, mert kilóg a fenekem, és dacára a külföldi rendszámnak, ékes anyanyelvünk éketlen szavaival küld el melegebbre, a mamámmal, és tovább méltatja a nők vezetési stílusát. Erre én berántom a kormányt, az utca közepén keresztbe, kipattanok, és hirtelen csak negyvenkilenc kiló vagyok, extra hosszú lábaimon a csipkés kis magassarkúm, lapos-kockás hasamon tökéletesen gombolódik az elefántcsontszínű bőrdzsekim, ferrari piros a körmöm és a rúzsom, Angelina Jolie-s napszemüvegemen megcsúszik a napfény, hajam és szoknyám – természetesen – egyszerre libben a szélben, amikor rátenyerelek a motorháztetőjére, átperdülök, megkocogtatom az ablakát, amit a muksó egyből lehúz, és mielőtt egy hangot ki tudna adni magából a halántékához szorítom a coltomat, és belesuttogom a képébe:

- Ide figyelj, te kis nyomorult, egyet nyikkansz és szétlövöm a seggedet, miattad húzódtam le, te szerencsétlen, hogy elférj ezzel a nagy döggel, azt merted feltételezni, hogy nem tudok rendesen parkolni? Kisujjal betolatok egy egérlyukba is! Ha valami nem tetszik, öcsi, szólok a keresztapámnak, ő itt a rendőrgóré, rendszámod feljegyezve, semmi jóra ne számíts mostantól, gombócfej, húzd meg magad és viselkedj rendesen, pláne a hölgyekkel, mert nekem mint nőnek nem kell nagy autó, hogy kompenzáljak, már ha érted, hogy mire gondolok, te kispályás, ha nem tolatsz vissza, az utca elejéig, az autód karikáit a szemedre heggesztem, te kis patkány, épp velem szórakozol?!

És a rágómat a két szeme közé nyomom, visszaülök az autómba, és a hapsi mindettől persze annyira berezelt, hogy sietve farol vissza, nekem meg az utca végéig 007-es a rendszámom.

Na, néha ilyenekről álmodozom, míg beérek a munkahelyemre, aztán konstatálom, hogy a körmöm már megint betört, a farmer gombját reggel csak fekve tudtam begombolni, a napszemüvegemet összekarcolták a gyerekek, otthoni papucsban jöttem már megint, és dehogy pattanok, meg perdülök én, amikor tegnapra begyulladt a fél hátam és három csiga előzött meg, míg az autótól az irodáig besétáltam. 007-es?! Ja, persze, pont ezt a termékkódot kerestem a szoftverben!

3 komment

retro 3. - eperlekvár és cseresznyefa-virágzás

2012.05.10. 22:00 csipke és fazék

Rózsafa virít az ablakom előtt, néked küldöm minden levelét – ettől volt hangos az egész ház délután, mert a mama, a Lenke nagymama és Icu néni bodzaszörpöt és eperlekvárt készítettek a konyhában, és ezt vagy hatszor egymás után elénekelték, ráadásul az Icu néni valahonnan messzi faluból származik, és úgy énekeli, hogy rauzsafa, és mi a papával egész délelőtt gyűjtöttük a bodzavirágot a határban, míg mamáék leszedték az epret a kert végében, az idén olyan sok lett belőle, hogy szóltak az Icu néninek is, hogy jöjjön, mert ő már régóta vágyik egy nagy befőzésre, amióta a Géza bácsit kinevezték főosztályvezetőnek a gumigyárban, fölköltöztek Pestre, egy panelbe, és az Icu néni csak szomorkodik, hogy nincsen rendes konyhája, és egyáltalán nincsen spájza, ahová a szép masnis üvegeket besorakoztatná, de a mama megígérte neki, hogy a mi kamránkban lehet egy egész polca, mert a mi spájzunk akkora nagy, hogy a Mió cica is eltéved benne az egérhajkurászásban. A Géza bácsi pont akkor állt be a Skodájával az udvarunkba, mikor elmostuk az utolsó befőttesüveget is, és az asszonyok kendőt kötöttek a fejükre és kötényt a derekukra, én is kaptam egy szép fehér katicásat, a kendő is meg a kötény is csak ragyogott a fehérségtől, a férfiak meg átmentek a szomszéd Zsiga bácsihoz, akinek volt egy Fiatja és azt olyan nagy érdeklődéssel vették körül, fölhajtották a motorháztetőt, és mosolyogva csodálták, hogy ez nem Zsiguli, vagy Trabant, az Icu néni meg olyan boldog volt, hogy velünk lehetett, hogy fölsóhajtott: nincsen egy kis kontyalávalótok, mire a nagymama már majdnem meg is sértődött, hogy dehogynem, és előhúzta a több éves szederpálinkát a lisztek mögül,  na és akkor jött a danolászás, én nem is tudom, hogy került az üvegbe az a sok eper, nem engedték, hogy ott tébláboljak a tűzhelynél, mert nagyon forrón rotyogott a piros lekvár, csak a bodzaeltevésben segíthettem. Nagypapa egy pillanatra feltűnt szemrehányóan a konyhaajtóban, egyáltalán nem szereti a lekvárokat, akkor jön el az ő ideje, amikor már a lecsók készülnek télire, abban mindig segít, mert csak ő tudja a csípőset rendesen beízesíteni, egyszer meg is kóstoltam én azt az erőset, csak sok kenyeret kellett utána ennem, mert az tényleg tűzpirosra csípte a torkomat, és a nagypapa az operettet sem szerette, és meg sem hallgatta a negyvenhatos sárga villamost, amit a mamáék szerintem már egy kicsit hamisan énekeltek, azt a táncot meg végképp nem kellett volna bemutatnia az Icu néninek, mert kapaszkodott ugyan az asztal sarkába, mégis akkorát perdült az egyik eperdarabkán, hogy csak úgy kalimpált a lába fölfelé, erre meg még jobban kacagott mindenki, én főleg azon, hogy az Icu néninek milyen egy randa a térdharisnyája, és tiszta szerencse, hogy akkor értek vissza a férfiak, Zsiga bácsistul, mikor az Icu néni már föltápászkodott. A mamának éppen akkor a szájában volt a gyűrűsujja, ízlelgette az utolsó epercseppeket, a köténye félrecsúszott, a haja meg félig kibomlott a vállára, és az csak egy kicsit hullámos, de az éppen úgy hullámozik, mint a legszebb festményen, az arca kipirulva a nagy melegtől, s ahogy a papa kinyitotta az ajtót és belépett, akkor egy kis szellő meglebbentette a blúza szegélyét, a papa vagy három percig állt mozdulatlanul és csak bámulta a mama szépséges alakját, mert még a napfény is épp őrá sütött akkor, amikor odalépett a mamához a derekánál fogva megölelte, és megcsókolta a mama eperszirupos ajkát, már csak egy szép zene hiányzott és tiszta Tulipános Fanfan lett volna a papa is, de ehelyett csak annyit suttogott rekedten, hogy kimegyünk a kistelekre megnézni, hogy virágzik-e a cseresznye, mire a Zsiga bácsi egy hang nélkül odanyújtotta a Fiat slusszkulcsot, mert látta, hogy a papa mindjárt ölbe kapja a mamát, és a Fiatban legalább van fék, mert a papa elszaladna a világ végéig. Aztán Zsiga bácsi hazasétált, mert a felesége átkiáltott, hogy kész a vacsora, Icu néni egy kicsit felszisszent, amikor behuppant a Skoda anyósülésére, nagypapa is előjött a műhelyéből, és én igazán nem tudom, a mamáék mit látnak a sötétben a cseresznyevirágokon, mert napnyugta után sem kerültek elő, és Lenke nagymama megengedte, hogy az ő szobájukban aludjak, és odaadta az orgonaillatú óriási dunnát, amit annyira szeretek, kicsit hallgattam még az esti műsort, hát abban is operett volt, egy nagyhangú néni jött le egy lépcsőről és egy baromról áriázott, aki az esőben áll, de olyan hamar elaludtam ezután a vidám nap után, hogy reggelre el is vesztem a nagy dunnában, csak a Mió cica talált meg, mikor a nagymama hajnalban szellőztetett és ő meg besurrant óvatosan, hogy a hideg orrát az enyémhez nyomja.

Szólj hozzá!

kis magyar csipke és fazék etimológia

2012.05.09. 09:57 csipke és fazék

Miért csipke? Miért fazék? Rövid története van, amikor előkerült a gondolat, hogy kellene írni egy blogot, csak úgy, játékból, feszültséglevezetésnek, agytornának, nem csupán a saját élettörténéseimről, de a mindennapok hangulatairól, akkor elsőre a csipke ugrott be, és egy kedves ismerős hozzátette a fazekat, mert néha napján leszentfazekaz. Csipke és fazék, először tök hülyén hangzott, de kizárt aztán minden lehetséges alternatívát. Maradt, s csak később elmélkedtem rajta, hogy igenis találó, rengeteg jelentést hordoz.

Csipke: nőies, szép, semmi egyéb funkciója nincs, mint hogy gyönyörködtessen. Kizárólag a női ruha díszítője, legalábbis férfinadrágon még nem láttam, de ott lehet az oltárterítőn is. Van belőle egyszerű, amelyet a nagymamám készített, de van világraszóló értékes darabja is, nők készítik, mindenféle technikákkal, lásd csipkeverés, "finom fonálból készült, áttört, mintás díszítő szövedék", régen jelentette a cakkos ruhaszegélyt, a németben megegyezik a "csúcs, hegy" alakjával. De az is esélyes, hogy a csíp, csipked ige származéka. De szép!

Fazék: az otthont idézi, főzés, leveskedvelő magyarok, lekvárbefőzés, de még kenyeret is lehet benne sütni, a férfiak vagy bográcsoznak, vagy grilleznek, viszont a fazekasság férfias foglalkozás, a szótöve - állítólag - ősi finnugor örökség, a szent fazék kifejezésre még ötletem sem nagyon van, honnan eredhet, talán a Szent Grál Kehelyből? És ők lakmároznának bárányt és lajhárt és málét, sós ringlit babbal és orángutánt, zsenge gyökereket és gyönge szekereket... a szent fazékból.

Így együtt: csipke és fazék, az élet különleges és mindennapi része, a szépség és a praktikum, a luxus és a megélhetés, az éjszaka és a nappal, egymás komplementerei.

Mindjárt lesz facebook oldal is, és vizuális elemekkel is gazdagítjuk a csipke és fazék szellemiséget, aztán póló, bögre, vekker, toll, kitűző, jegyzetfüzetke, mozgalom, konferencia, rádió- és tv-műsor, film, regény, közönségtalálkozó, világ megjobbítása....csipke és fazék kis karikában r betű!

Szólj hozzá!

retro 2. - anyák napján

2012.05.07. 15:31 csipke és fazék

Orgona ága, barackja, virágja, öltözzetek új ruhába, anyák napja hajnalában, illatosan, ezt akkor kellett mindenkinek nagyon hangosan énekelni, amikor elkezdődött a nagy ünnepély a gyárban, amit a Marika néni rendezett a szülőknek, vagyis pontosabban csak az anyukáknak, akik ott dolgoznak, de a papa elintézte, hogy a mama is jöjjön, és különben is engem szemelt ki a Marika néni még az április 4-i iskolai ünnepségen, azt mondta, olyan szépen hangosan szavaltam azt a hosszú verset, hogy a tornaterem legtávolabbi sarkában is felébredt a Jani bácsi, aki gondnok, és neki kellett volna rendesen megszerelni a mikrofont, de az éppen nálam csapta ki az egész iskola hálózatát, és az engem nem zavart, hogy közben az igazgató bácsi próbálta megszerelni, én csak mondtam, kiáltottam a felszabadítás és hála érzetét, de most is csak hangosítás nélkül szerepelek az Anyu című verssel, amitől előre nagyon féltem, mert a mama már akkor elkezd pityeregni, mikor a kék libbenős szoknyám csak kettőt libben a nyitó körtáncban, és láttam is, hogy a versem után, miután a papa vászonzsebkendőjét is elkérte, az előtte ülőnek megkocogtatja a vállát, és mutatja, hogy neki kell egy újabb zsebkendő, de közben meg annyira mosolyog is. Az a hülye Somodi állt mellettem a közös dalolásnál, és azt súgta, hogy a mamám azért bőg ennyit, mert éppen elválnak, és akkor én annyira belerúgtam volna, hogy ez nem is igaz, mert az én szüleim soha, de soha nem fognak elválni, mert annyira szeretik egymást, a papa mindig azt mondja, hogy mama tudja a legjobb csülkös bablevest főzni, és a legjobban tudja a talpát masszírozni, mikor hazajön a gyárból, és csak a mama olyan nő, hogy elengedi a járási focimeccsre is, pedig úgyis kikap a falu, és nem bánja, ha sörszagúan, és cigiszagúan kerül elő, akkor is ad puszit a szájára, a mama meg mindig azt mondja, hogy a papa örül a legjobban az új frizurájának, és ő tudja a legjobban meghallgatni minden nap, hogy mi volt a tantestületben, és hoz neki virágot a névnapjára, mindig ugyanazt, mert megjegyezte, mi a mama kedvence, még ha egy csomószor kókadt is, a mama mindig lepréseli a családi Bibliába, ahol az Énekek éneke már tiszta virágoskert. A mama össze-vissza puszilt engem az ünnepség után, és szorongatott a vonatúton, hazafelé, és mondta, hogy ha egyszer újra választhatna, milyen gyereket kér, akkor mindig csak engem választana, és mondta, hogy nagyon szeretnének nekem kistestvért, akkorát sóhajtott, hogy az anyák napi rajzom felrepült a poggyásztartóig, én meg ekkor kérdeztem meg, hogy ugye megnézhetem az esti kórházas filmet, ami volt már egy hete is, és mama nem tudott nemet mondani. Olyan csuda volt az este, nudlli vacsorára, pirítva, sajttal, mert én úgy szeretem, összebújva néztük a tv-t, és arra gondoltam, hogy nővér leszek én is a baleseti sebészeten és olyan szomorúan, szerelmesen fogok nézni, mint az Ina nővér, és holnap megkérdezem a Gergőkét, nem akar-e ortopéd orvos lenni, mert akkor dolgozhatunk egy helyen, bár most azt hiszem haragszik, mert észrevette torna órán, hogy egy fél fejjel magasabb vagyok nála. Megérkezett Istu is, a mama bátyja, és azt kiáltotta, nem megy ő sehova, nem disszidál Amerikába, mert neki itt van a vad oldal, itt akar ő sétálgatni és megnősülni és olyan kislányt szeretne, mint amilyen én vagyok, bátort és álmodozósat, ott aludtam el, a mama ölében, mert sehogy sem akarózott onnan lemászni, olyan jó, hogy mindenki engem akar gyereknek, milyen jó, hogy nem árultam el, hogy összetörtem azt a régi órát a padláson, ahova nekem tilos fölmenni, de épp kint csodálták a szomszéd új autóját, és ki kellett próbálnom azt a létrát, hova visz, mert úgy képzeltem az angyalok hozzánk költöztek, otthon nekem a legjobb, mikor a papa még egy sörszagú puszit is nyom az arcomra, a mama meg végig simítja a hátam.

5 komment

Címkék: napja anyák

Findusz, a rusnya

2012.05.05. 21:16 csipke és fazék

Egyszerűen a génállománya a mai napig nem tudta eldönteni, milyen színű-formájú legyen. Magában hordozza az ó-egyiptomi szent macskáktól kezdve Garfieldig fajtájának minden tulajdonságát. Felül szürke-barna cirmos, de mintha teremtője beleejtette volna félig egy fehér festékes vödörbe, így alulról félig cikk-cakkban fehér, és amikor kikapták a festékes vödörből, ő még az esztétikum kedvéért a farka végét visszamártotta, és ha fölborzolja összes szőrszálát, akkor tökéletesen látszódik, hogy komplett vörösnek indult. Pofájának felezővonalát viszont mintha vonalzóval húzták volna, és ez volt a legszembetűnőbb külső jegye, mikor rátaláltunk.

 Természetesen, nálunk is ment egy ideje a „legyen egy kis állatkánk” project, a rágcsáló-hal-papagájt piszkolódásra hivatkozva kapásból kizártam, hüllők számomra kihaltak, kutyát meg nem vagyok hajlandó hajnalban sétáltatni, és azt egyetlen másodpercig sem hiszem el, hogy a gyerekek igen. Az egzotikus hangyász, szurikáta, mongol-japán-bormeo-i kismajmot is inkább saját környezetében képzelem el, geo csatornákon épp tökéletesen megfigyelhetők.

 Maradt a macska. Már egyszer volt is, akivel pár év után visszaköltöztem a családi házba és anyukámra hagyományoztam, végül 8 év házimacskaság után egy vidéki nagyobb terület  hírhedt banditája lett, így legalább volt némi tapasztalatom eme állatfajtának nagyjából belőhető és várható életeseményeiről. Gondoltam én, amíg megérkezett Findusz. 

Ha már lesz háziállatunk, és nem a hasznos fajtából, miszerint tyúk vagy tehén, amik a sütés-főzésemhez ellátnának megfelelő házi alapanyaggal, akkor azt menhelyről hozzuk. Tisztában voltunk vele, hogy tenyésztésre, versenyekre, dicsekedésre és pedigrépresztízsre alkalmatlan lesz. Megnéztük a neten, melyik a legközelebbi állatárvaház, ahol van hófehér macska, mert azt rögtön tudtuk, hogy Tejföl lesz a neve. Találtunk is egyet, három hófehér cica is kókadozott, de még nagyon kicsik. Az állatmenhelyen én nagyon kikészültem, nem csak a szagoktól, a látványtól, hanem a sok szerencsétlen tekintettől. Sanyit (gyermek, fiú, 9) és Józsit (gyermek, lány, 12) egyáltalán nem zavarták a körülmények, és „jaj, de cukik, vigyük haza” felkiáltásoktól eltekintve nagyon rendesen viselkedtek. A fehér cicákat nem lehetett elvinni, annyira picik voltak még, de macska nélkül elmenni onnan, ezen a Nagy Napon, Amikor Anya Végre Megengedte, Hogy Legyen Cicánk, az teljességgel elképzelhetetlen és esélytelen volt! Tovább nézelődtünk, mikor is egy pici ketrecben, a testvérével, megláttuk Finduszt. A miénk volt fél percen belül. Rendesen megsegélyeztem az alapítványt, abból gondolom, mert még több kelléket is nekünk akartak adni Findusszal együtt, de én csak a törzslapját fogadtam el, amin az állt, nőstény házi. (Amely állítás pár héten belül a gyanús domborulatok láttán megdőlt.) Findusz lett a neve, nem kérdés, mert Sven Nordqvist örökbecsűje nálunk az alapirodalom része. S ha már az irodalomnál tartunk, amit a szak és szép írt a macskákról, az Finduszban mind benne van, mégis nagy egyéniség, mint minden macska. 

Kalandok és mókás történetek értek bennünket ezután macska-ügyben: megfosztás a férfiasságától, a helyes állatorvos bácsi, körömélesítés a régi életből maradt perzsaszőnyegen, iskolalátogatás, ezt meg nem tudom máshogy fogalmazni: autóval vittem át Anyuhoz, arra az időre, míg elutazunk, és Findusz beszart a hordozójába, bocsánat, és a következő kanyarban föl is borult, kakistul, hordozóstul, és üvöltött és vinnyogott,  közben épp egy görög katolikus atyával beszéltem telefonon, aki csak annyit kérdezett: hány macskád van, gyermekem?  Na, ezeket alkalomadtán bővebben is kiszínezünk, lényeg: Sanyi és Józsi nagyon boldog, macskaalmot pucolnak rendesen, Findusz alomtársainak tekinti őket, de én vagyok számára a Nagy Konzervnyitó Istennő. 

Most is bámul rám, mert a rendes délelőtti szunyókálására készül, valószerűtlenül kitekert gömbölyegben sárga szemét elrejti, és nem is sejti, hogy egy fél órán belül feltűnik a rémporszívó.

 Ez van, Findusz, de azért, boldog szülinapot! (valószínű ma két éves)

 

Szólj hozzá!

retro is, meg nem is

2012.05.03. 10:35 csipke és fazék

Itt van május elseje, elseje, énekszó és tánc köszöntse! - daloltuk ezt nagy lelkesen az ének órán, merthogy én arra nem emlékszem, hogy a Felvonulási téren is zengtük volna, csak volt a sör, a virsli, és a lufik, Városliget, iszonyú tömeg, a papám fogta a kezemet, mikor lépdeltünk a Taurus Gumigyár dolgozói feliratú nagy transzparens mögött, alatt, mert én elfértem még alatta is, és annyira mosolyogtak a bácsik és nénik, hogy nekem is nevetni kellett. Libbent a kis szoknyám, ahogy ugrándoztam a furcsa köveken, mert akkor mi még falun laktunk, és nemigen láttunk fekete macskakövet, de aszfaltúton azért már átbicikliztünk a szomszéd faluba, amit én a gyerekemnek egyáltalán nem engednék, de lehet, hogy az én szüleim sem tudták ezt, de azt a papa nagyon is jól tudta, mikor kell megrántani a kezemet és azt súgni a fülembe: meg ne próbáld!, pedig csak integetni akartam annak a három bácsinak az emelvényen, mert ők bizony egész álló nap csak álltak odafönt és integettek a tűző napon, ott volt a feleségük is, és a többi gyerek egyszerre lobogtatta a sós perecét a felnőttek meg a zászlót sok színes szalaggal. Sütött a nap és  annyira sokat gyalogoltunk, hogy én már igencsak szívesen üldögéltem volna a pergő-forgó nagy körhintán, egy csigavonalas színes-mázas nyalókával, és ahogyan abban a filmben láttam, amikor úgy csináltam, mintha aludnék, míg a nagypapáék nézték a villódzó fekete-fehér szépséges képsorokat, úgy akartam én is kacagni a körhintán, azt képzelve, hogy Gergőke utolér, és maga felé fordít, én meg szégyenlősen szorítom a szoknyámat, fel ne fújja a szél. Papa már nagyon örült, amikor végre sört ihatott olyan helyes kis hasas korsóból, az is tetszett nekem, ahogy aranylik a buborék benne és habkoronája van, de nem engedte, hogy belekortyoljak, csak a kisujjamat márthattam bele, és nekem nem volt keserű egyáltalán, ezért is kezdtem várni, hogy felnőjek, mert akkor ihatok a mézszínű sörből, viszont a mustár meg csúnya volt, nem akartam a virslihez, és akkor a odalépett a papa egyik kollégájához egy néni kezében mikrofonnal, és volt vele még egy-két bácsi és hoztak állványt, arra meg rátették a kamerát, olyat is láttam a tévében, amikor a híreket szokta olvasni az a kopasz, de a mikrofonos kontyos hölgy egyáltalán nem híreket olvasott, hanem megbeszélte a Géza bácsival, hogy a lent az utcánkban áll egy kis bál kezdetű dalt fogja kérni a feleségének a házassági évfordulójára, és húsz óra után tudja majd megnézni a televízióban, mert hogy akkor lesz a felvonulók kérték, és a néni engem is megkérdezett, hogy tetszik-e a majális, de én azt mondtam, hogy a Géza bácsi nem is felvonuló, csak a papa hívta meg egy sörre, erre a néni csúnyán nézett, papáék meg nagyot kacagtak és kaptam puncs-csoki jégkrémet, amit rácsöpögtettem virágalakban a népi hímzéses kis blúzomra.  De a papa ennek ellenére megengedte, hogy felüljek a körhintára, nagyon kapaszkodtam, és éreztem, hogy várni kellett volna a sörhab, virsli és jégkrém után, mert ahogy leszálltam a kis ülésről nekem rögtön hányni kellett, csak a városligeti tóig tudtunk szaladni, és szerencsére megérkezett a Géza bácsi felesége, az Icu néni, már nem is adta oda nekem a törökmézet, a papa elrakta a kis kézi táskájába, a briftasliba, akkor a Géza bácsi nagyon rendesen fölajánlotta, hogy elvisz minket haza a skodájával, ne várakozzunk vonatra, erre a papa beígért neki egy barack-kóstolót, amin nagyon csodálkoztam, mert a múlt heti környezetismeret órán kaptam jelest, mert csak én tudtam, hogy mi az a kajszi, és azt is pontosan tudtam, hogy nem május elsején érik az. Este a Tv Maci zuhanyozott is, féltem, nehogy túlságosan elázzon a bundája, és a mama megengedte, hogy megnézzem az esti műsort a tévében, és tényleg beszélt a Géza bácsi, az is látszott, hogy sörhabos a bajusza és egy kicsit böffent, amikor az Icu néninek kéri a dalt, de nekem még csak a kis masnim szegélye sem látszódott egyetlen pillanatra sem. Hamar elaludtam, de az éjszaka közepén fölébredtem arra, hogy az Istu, a mama bátyja a szomszédban már megint tekergeti a rádiót, a szabad hangot, és hallgat egy csudaszép zenét, tüptürüptürüptürüptürüp, ték ö vók an dö vájd szájd, és azt mondta a bemondó bácsi, hogy az a dal 1972-es, de hiszen akkor születtem én is, holnap megkérem a papát vegye meg nekem lemezen, mert a két szem borsökröcskét már nagyon unom, és úgyis jön a szülinapom. Tehát várom már, hogy felnőjek, hogy én is vigyem a gyerekemet a ligetbe, de nem engedem túl hamar fölülni a körhintára, és nagyon fogom szorítani a kezét, mint ahogy nekem is a papa, mert hallottam, hogy a Sárvári Péterke meg elveszett, és három órát várt egy hangosbemondónál az anyukájára, csak azt nem tudom, kinek fogunk integetni, mert azok a bácsik már biztos meghalnak addigra, de nem is a sok színesség lesz a legszebb, hanem a habkoronás sör, de az én gyerekem is csak a kisujját márthatja majd bele, hogy várjon ő is, mire felnő.

4 komment

Címkék: retro sör május 1. körhinta taurus virsli gumigyár kérték felvonulók

tik tak tik tak tik

2012.04.27. 09:46 csipke és fazék

Nemrég hallottam a rádióban, hogy kitaláltak egy vízálló jegyzetfüzetet hozzáillő tollal, amit zuhanyozás közben is lehet használni. Ez kell nekem! A legjobb gondolatok akkor tolulnak a vattával tömött reggeli fejembe,  amikor az immár dugulásmentes kádamban leperegnek az első vízcseppek a hátamon némi sóhajok kíséretében. Még dolgoznak az álomképek, indulnak a felejtés útjára, vagy beköltöznek a tudatalatti régiókba, hogy egész nap finoman nyugtalanítsanak. Ma reggel azon meditáltam a félkómában, hogy milyen hülye vagyok: tavaly nyáron töltöttem be a harminckilencet, de azóta negyven évesnek mondom magam. Jó esetben hozzáteszem, hogy még pár pillanat, és megvan a negyedik iksz. Valahol készítik a célszalagot, állnak a fotósok, én meg szuper fitten átszakítom az élet fonalát.

Tényleg ezt érzem, kiváló ennyi évesen élni! Helyrerázódott az énképem, megengedhetek magamnak felejthetetlen élményeket, persze eddig is tehettem volna, de mindig kísérte egyfajta szigorú rosszallás. Magamnak magamtól. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon bírom, amikor jön a feed back: nahááááát! nem is nézel ki annyinak! Egy tízest letagadhatnál! Ilyen korán szültééééél? Nemrég együtt tölthettem egy rövid hétvégét pár huszonévessel, a második napon derült ki, hány éves is vagyok, és azt mondták: hű, meg sem kérdeztük, hogy tegezhetünk-e. Nagyon vigyorogtam rajta! Az már közhely, hogy tizennyolc évesen teljességgel elképzelhetetlen, hogy valaha leszünk olyan öregek, mint a negyvenesek.

Jönnek ezzel a béna biológiai órával, semmi bajom! Még minden kezelhető, azt sem tudom, hogy néz ki a körzeti orvosom. Igaz, ez a remek, rettenthetetlen jász génjeimnek is köszönhető. Az indulás előtti utolsó pillantásnál, ez a tükröm-tükröm felé irányult, az villant be, hogy hátha idáig valami olyan bajom volt, mint a bulimiásoknak, vagy az anorexiásoknak, hogy nem reálisan láttam a saját testalkatomat. (Most nem keserítem el a magam ezzel a gondolattal: nem lehetséges-e az, hogy az egész tök fordítva van.) Hm, egész jól nézek ki, hm! Ezzel a tudattal nyomtam a liftgombot, és sajnáltam, hogy ebbe az autómba nem szereltek a vezetőüléshez is sminktükröt.

Ma veszek egy Esküvő újságot. Csupán szakmai érdeklődésből, mert szeretnék írni a témáról. De tényleg! Semmi álmodozás tüllökről, csipkékről, ekrüről, gyöngyről, selyemről! Lányom pillanatok alatt lenyúlja, majd meg tudja ő is, miről álmodik a lány! Holdvilágos éjszakán! Nem is írok többet róla, úgy sem hisz el nekem senki semmit ez ügyben az előző három mondat után!

Reggeli autózásomat a munkahelyemre Ákos Érintője kísérte, kakaón, ahogy kell, ez nem zárja ki a tényt, hogy felnőtt, komoly nő vagyok, de annyira boldogságos volt teli torokból énekelni hozzá a szélvédőszűrte napfényben, úgy, hogy végre nem raktam hozzá gyötrő, elérhetetlen illúzióképeket, amelyek később bosszút forraltak a valósában!

Tik-tak-tik-tak: and now, ladies and gentlemen, indul a visszaszámlálás a fergeteges és megismételhetetlen betöltött negyvenig! (2 hónap 29 nap, valahogy így)

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: negyvenéves

kenyérsütés és a bio törökök

2012.04.26. 10:07 csipke és fazék

Az egész ott kezdődött, hogy a pénztárcámat elérte az a hírhedt gazdasági válság. Lealázta és kiüresítette. Nem is tudom, miért hívják még pénztárcának. Sok minden van benne, de pénz alig: bankkártya (a hónap fele után dísznek), befizetett csekkszelvények, ilyen-olyan akciós fecnik, bevásárlónyugták és a véradó igazolványom. A 2012-es világvége csak egy pillanatra paráztatott be, annyi ideig, míg láttam magam előtt, hogy izzó vulkánként kitör a János-hegy, de aztán megnyugtatott az ígéret, hogy vigyáznak rám. A válság rémképe viszont megtapasztalt mindennapi valóság lett, és lám, van benne jó is: ránevelt a pénz beosztására.

Mennyi lehetőség adódott új élmények megtalálására! Lemondhatunk egy csomó mindenről, nem is sorolom, de az ennivalóról nem. Alapvetően szerettem mindig is főzni, de volt egy bejáratott technikám, főként a gyerekek igényeihez igazítva. Már múlt nyáron fölfedeztem a befőzés örömét, és kamra híján, az őszre helyes kis masnival átkötött üvegek sorakoztak a konyhaszekrény tetején, lekvárok, paradicsomszószok, négyféle lecsó, zakuszka. Októberben elégedetten szemléltük őket, és vártuk a kora tavaszt, amikor majd a friss zöldség megérkezése előtt megkaphatjuk a nyár ízét. Hányszor kisegített a hó végén egy eltett tavalyi finomság!

Igen, a hónap vége, indul a hűtőszekrény-biznisz, feltérképezni, mit rejt, viszonylag kevés hozzávásárlással mit lehet kihozni belőle. Kezembe akadt Polcz Alaine szakácskönyve, remek olvasmány önmagában is, és rásegített arra az elhatározásra, hogy otthon sok mindent el lehet készíteni saját kezűleg is. Elmélyültem a vajköpülésben és az ízesítettsajt-gyártásban, az aludttej-túró-író finomságaiban, nézegettem az erkély felé, hogy lehetne megoldani egy kecske tartását a hetediken, úgy hogy a tyúkketrec is elférjen. Aztán persze fokozottan figyeltem a gasztroírásokat, és rátaláltam a kenyérsütésre. Kis híján szenvedély lett belőle! Amikor már este tízkor is nekiálltam egy parmezános-fokhagymás cipócska dagasztásának, az éjjeli sütésnek, hogy reggelre ropogtatni tudjuk a friss héját, akkor már olyan illat terjengett a házban, hogy féltem, ha kinyitom a bejárati ajtót, hosszú sorokban várakoznak az emberek kis bevásárlószatyrukkal, és számon kérik, hol a pékség. Odavoltam a folyamatért, ahogy a kezem melegétől beindult a tészta, külön köszöntést találtam a duplájára kelt, még sületlen kenyérnek, az élesztőt pedig átlátszó falú üvegben futtattam, hogy lássam a liftező mikrogombákat. Még melegen megkenni egy szeletet vajjal, netán kacsazsírral...újra kicsiny csodák, amikor a gyerekekkel együtt friss péksütit nasizunk, és egyszerre nyaljuk a szánk szélét, mert az otthoni íz fölér minden Michelin-csillaggal.

Ha igaz az a mondás, hogy ahány ház, annyi recept, akkor az a kenyérsütésre mindenképp helytálló, úgy látom, mindenkinek megvan az egyetlen, az igazi, az utánozhatatlan receptje, és nekem is meglehet, igen! Az én sütőm, az én dagasztási technikám, az én próbálkozásom fogja megalkotni, mondjuk, ötszázhuszonhét különlegesség kipróbálása után.

Tegnapelőtt aztán átestem annak a bizonyos lónak arra a bizonyos túloldalára. A kenyérsütéshez, szerintem, kell egyfajta alázat, a legegyszerűbb összetevőkből áll össze a mindennapi, de nem mindegy, hogyan engeded össze őket. Felülkerekedett az ego, jött az alkotás ideje, és ugyan nem baj, hogy nincs itthon sima liszt, csak teljes kiőrlésű, de van minden más, és jó lesz bele egy kicsi mag is, ami a kosár alján lapul egy ideje, és uccu dobjunk össze magunktól egyet, mert én már annyira ügyesen nyomom azt a szakmát, amit mások évekig tanulnak! Még meg is kelt, be a sütőbe... illat sehol, az anyag mozzanatlan, lejárt az idő, hát én kiveszem, színe, mint a sápadt vérszegényé... nem baj, holnap reggelre megpuhul, szép lesz és nagyon egészséges! Nem így lett, azóta is gondolkodom az újrahasznosításán, az biztos, hogy annak idején a várvédő egri asszonyok kölcsönkérhették volna, hogy kiegészítsék vele a szurkot és a levest, mert egy jól irányzott hajítással a komplett török vezérkart kinyírhatták volna vele, de az is eszembe jutott még, hogy bepróbálkozom egy vad bioboltban, mert ránézésre kenterbe veri a többi alternatív ilyen-olyan hiányos társait. Jó lesz ez, ráengedek egy kis vizet, pár nap múlva ellenőrzöm, hátha beindul és habzik és mézszínű fantasztikus új sör lesz belőle. Istenem! De szép életmű: megalkotni egy új sört! Ha így lesz, akkor a felidézett százötven év harcos magyar asszonyainak, lányainak  emléket állítva, a Dobó Katica nevet kapja!

Vagy már van ilyen? Nem baj, irány egy új szenvedély: mini meditációs japánkert az erkélyen!

1 komment

beköszönt a kamaszkor

2012.04.24. 10:25 csipke és fazék

Hurrá, éljen! Hajrá, ez az! Szuper! Meg tudod csinálni! Kis krapekok, lengessétek a mini zászlókat az út szélén, amerikai pom-pom lányok, dobjátok a szaltót! B-közép, teli torokból! Ranschburg Jenő, Gary Chapman, Vekerdy Tamás könyveit meg hova is pakoltam a legutóbbi költözésnél? Szükségem van  minden biztatásra, hogy anyai hivatásom megélem, jól használom, nem adom fel a kamaszkor első mély és néha nagyon elkeserítő pillanataiban!

Hát itt van. A dackorszak? Chaaaa! Hol van már? Nem is volt földre levágódós hiszti! Kétszer kellett csak laposkúszásban elhagyni az éttermet, egyszer a templomot, egyszer egy bábelőadást. Én meg annyira kis szelíd kamasz voltam, és nem 12 évesen kezdődött az ajtóbecsapás, értetlen arckifejezés, legyintgetés és bezárkózás a fürdőszobába.

Valahogy minden fölgyorsul, nem csak az információ expressz áradásában, hanem a lelkekben is, és szerintem kényszeredetten. Ha nem állunk meg tudatosan bámulni a "semmit", bedőlünk az idő csapdáiba. Próbálom az intellektuális relax technikáit átadni csemetéimnek, hogy éljék meg a pihenés óráit, a kikapcsolódás örömét, és kutassák a lelassult szépségeket. Alaptémám a szülői pozitív megerősítés, erről még lesz szó, ezt elég gyakran használom a mindennapokban, így például teljesen természetes ez a mondat a reggelinél: de ügyesen észrevetted, hogy fél millimétert nőtt a muskátli az erkélyen!

Na, de ezek a hangulatváltogatások, hormonszáguldozások, és letojomavilágotúgyahogyvan?! Pengeélen táncolok, hogy ne sértsem meg az érzékeny művész lelkivilágát, de közben neveljem is az életre, nem a szabályok betartására gondolok elsősorban, de néha előnyös az alkalmazkodás. Jön még a füllentés, simán, szemrebbenés nélkül. Van lecke? Nincs. Mi volt a suliban? Semmi. Tanárok? Hülyék. Kaja? Szar. Hogy mondhatsz ilyet egy ételre, kislányom, mikor Etiópiában éheznek, és de örülne ott egy gyerek egy szelet szalámis kenyérnek vagy babfőzeléknek, amit te most leszarozol?!

Az érzelmi sokkok a legrosszabbak, amikor azt látom a szemében, anya de béna vagy, hogy ezt sem tudod, mert ő ugye fél perc alatt összerakja az új dvd lejátszót. Amikor jön, hogy nem is szeretsz, csak azt a kis pisist, nem is vagy az anyám, elcseréltek a kórházban, mindez azért, mert nem vagyok hajlandó tornából felmentést írni három köhögés miatt. A bizalmi játszmák, amikor bezárkózik és nem tudom kiszedni belőle, miért haragszanak a barátnői. Sokszor azonban nálam a hiba, nekem kellene okosabbnak lennem. Nem haragudni azért, hogy hatodszorra is barna foltokkal az arcán kerül elő a fürdőszobából, indulás előtt 0,000005 másodperccel, hanem elrakni rendesen az alapozót. Tudja ő pontosan, hogy miért nem hagyom a mobil netes kütyüt a gépben. Tulajdonképp a szelíd határozottság megnyugtatja. Itt a határ, eddig mehetek.

De néha megnyílik, és csacsog, és megkérdezi, hogy a fehér vadiúj gatyájához mit vegyen fel, és szorítja a nyakamat az esti puszinál, és lekenhetem a pattanásait, és elmondja, melyik helyes fiú viselkedett kedvesen. Vonul az utcán, lobog a haja, szemében vadság, és egy kalandos élet ígérete. Elengedem egyszer, de addig amit tudok, átadok neki, ha majd nem vigyáz magára, hozzám vissza tudjon szaladni bármikor.

Iszonyú dugó volt ma reggel, bevittem őket a suliba, és hogy vidáman teljék az idő, benyomtam a cd lejátszó gombját, lett is nagy mosolygás és bőgés és életesszencia csöppenés:

slipping through my fingers...Meryl Streep-es, persze!


,

6 komment

Címkék: kamaszkor

A kuruclesi boszorkány

2012.04.22. 23:31 csipke és fazék

Úgy ragyogott kora délután, ahogy elő van írva a nagykönyvben. Teregettem az erkélyen a hófehér suhanású lepedőket. Égette a Nap a vállam, fájt a derekam, azon bosszankodtam, hogy fogalmam sincs, miért hívják ezt a vidéket Kuruclesnek. Idetévedt egyszer a Tenkes kapitánya, vagy mi a jó francért? A húsvéti sonkafőző fazekat be kellene már vinnem. Nyilván nem ez volt a bajom, ki-be járkáltam a mosógép és a szárító közt, nem vettem észre, hogy a hátam mögül, a hegy tetejéről lebucskázik egy óriási széllökés, s mikor a lepedőket már a csipkék követték, az erkélyajtó bevágódott. Nem tudtam kinyitni, sehogy sem. Ott álltam kint egy vékony szoknyában és egy ujjatlan fölsőben, se telefon, se kulcs, se remény, hogy ez könnyen megoldódik. Hátrafordultam, hogy lekiáltok a magasból, hátha jár erre valaki, van telefonja, és fölhívja a nem tudom kit, vagy átintegetek a szemközti házba, de addigra sötét, fekete felhő nyomult be a házak és a hegyek közé. A szél már fölkavarta a szemetet, és dörgött és villámlott, és ahogy előírásszerűen ragyogott az imént, úgy ömlött a zápor abban a pillanatban. A ruhák a szárítón viszont rezzenéstelenül lógtak, közéjük bújtam, de valami tompán megütött a halántékomon... azt hiszem, elájultam.

Megérkezett Athena és Nuca. A portobellói balról telepedett mellém, a funtineli megsimította a fejem.

- Ébredj, Sulammit!

- Mit csinálsz te itt?

Csak bámulok rájuk.

- Miért jöttetek?

- Kiabáltál, hogy: ne, ne, nem akarom, nem lehet...

 - Becsukódott az ajtó és nem tudok bemenni. Az otthonomba.

- Becsapta a tudatalattid! – vihog Athena - Hát nem hallod a fényt, és nem látod a dallamot, Sulammit?

- Megkaptad a könnyeket, de nem ismered a Szelet?- csodálkozik Nuca.

 - Én csak otthon akarok lenni, mint bármelyik másik nő, és kérem a házimunkámat! – méltatlankodom.

- Erre kizárod magad, te kis ügyetlen, a saját lakásodból? - ezen egyszerre derülnek.

- Föl kellene oldoznod már minden ellentétet a lelkedben!

- Vagy fogadd el, hogy a kerek egész jól kijön két törött félből!

Így nevelnek, sok okossággal, odavagyok értük!

- Most itt hagyunk, Sulammit, és legközelebb légy oly drága valami komolyabbal riogatni! – korhol szelíden Nuca.

- Még hogy becsukódott?! Valaki zörget, csak félsz beengedni, nehogy összejárkálja a fényezett padlód! – mosolyog Athena.

Hogy ezek mennyit tudnak nevetni rajtam! Keringőznek körülöttem, félresöpörik a felhőket, hogy legyen elég helyük...

Arra ébredtem, hogy a szempillámról hullanak az esőcseppek, pedig nyoma sincs már az égzengésnek. Fölálltam, leporoltam a szoknyámat, az erkélyajtó tárva-nyitva, és kiteregettem a maradék vizes pizsamát. Fölnéztem az égre, ahol kacajt láttam, csigavonalban libbent egy fűzöld szellő dél felé, kacskaringózva szállt egy folyókék keletnek. Egy kicsit visszabújtam még a lepedők közé, estig vihorásztunk a lányokkal, a Szél volt a telefonzsinórunk.

1 komment

Címkék: funtineli portobellói kuruclesi

férfiak dicsérete

2012.04.20. 19:59 csipke és fazék

A témához illő állapotot találtam: alig négy óra alvás, reggeltől rohanás, még a Budai Gyermekkórházat is megjártuk egy röpke vérvételre, rendkívül érdekes adminisztrációs munka jutott ma, és dél felé a gyomrom kitűnő memóriájával emlékeztetett az előző esti több körös házi sörökre, melyek randiztak egy helyes kis hamburgerrel. Így, este nyolc felé felbukkannak az édes gyermekkor képei, igen, már megint, a Maci köpött és mi az ágyban landoltunk. Kiegészül mindez kellemesen elnyomott agytekervényekkel. Gyógysör.

De ne "égjen száz panasz a dalomban", mert egyik kedvenc téma a mostani. Nőnek lenni a férfiak tükrében. Mi újat írhatnék? Pontosan tudom, csak még megy az agyalás a stíluson. Óda, pamflet, századeleji sanzon, állatmese, coelho-i spiritualitás, lovagregény? Mintha értenék is bármelyikhez?!

ááh, jöjjön egy igazi free blog style!

Szuper, hogy vagytok, hogy tényleg tudtok tükröt tartani. Mert mindez megerősít, bátorít, önbizalomnövelő. Hihetetlen, hogy el tudtok fogadni, úúúgy, ahooogy vagyook, the way I am, nincs kritika, de sok-sok megerősítés. Mellettem voltatok a bajban: ha kellett, költöztettetek, ha kellett, hallgattatok, ha kellett, megvédtetek, ha kellett söröztettetek, megedzettetek, megértettetek, megebédeltettetek, mikor egy morzsát sem tudtam volna megenni. Dirib-darabra törött lelket virágzó rózsaablakká ragasztottatok. Bárcsak névszerint listázhatnék, vagy lenne annyi friss agysejtem ma este, hogy egyedi nickname-eket osztogassak szét közetetek, hogy legalább példálózni tudjak. Te voltál, akivel teledohányoztuk az irodád, mikor hallgattad a történetem, és láttad a könnyeimet egy szétszakító pillanatban. Vagy Te voltál, akivel reggel nyolcas beszélgetésben fejtettük meg a megváltás titkát. Te voltál, aki húszéves, pár perces dallamfutamot küldtél és jutalmaztál 5 kilométert. Te voltál, aki föloldoztad a bűn határait. Te voltál, akiii...ööö...pill...fiókból lista előhúz, igeeeen, Kázmééér, igen ... megértetted a női humort. Te voltál, aki rámutattál, milyen tiszta a hó. Te voltál, aki megengedted, hogy megértselek. Te mondtad négyévesen, hogy én vagyok a Te szerelmetes violád és Te adtad a megváltozhatatlan jellemet. Te pedig mindig mellettem, összekötsz a természetfölöttivel. És Te voltál, aki vagy. Most. Épp.

Ha nem jött volna még le, nekik még csak részhalmaza sem az a csapat, akik miatt gellert kapott a lelki utam, és mióta Nemecsek Ernő naggyá emelte a kisbetűt, még csak azt sem tudom használni, jajj, de nem ők méltók a Caps Lock-ra! Hanem csakis Ti, akik lestoppoltátok az írás kilencven százalékát.

Na, itt az idő, Lányok, az összekacsintásra: több bekezdést nem bír el a blog, lehet keresgélni az összefüggéseket a lájkolók és a Te voltál, aki ... kezdetű mondatok közt, én meg de nagyokat fogok vigyorogni a hétfő reggeli e mail fiókomon...

Kis cukkerek!

 

2 komment

Előzetes - miszerint: JÖN!

2012.04.19. 15:45 csipke és fazék

Ez most csak egy röpke bejegyzés, mert este baráti sörözés lesz egy új, házi sörökkel foglalkozó vendéglátóipari egységben, onnan elő tudósítást - egyelőre - nem vállalok.

Kedves Mindenki!

Alig indult a csipke és fazék, máris kapott reflektorfényt, sőt egyenesen fejgépet, TV Maci mellett Tentike is elindult a világhírnév felé, a szerző bevallja, erre nem számított, nem mert gondolni sem rá.

Köszönöm az eddigi biztatásokat is!

Ha még erre tévedtek, és rákaptok a csipke és fazék lényegére, miszerint lássuk csak meg egymásban, pillanatokban, érzésekben, jelenségekben a hétköznapi csodákat, és szemléljük a mindennapos nehézségekben a föltöltő kis semmi izéket, melyek melengetni tudják szívünket, akkor most jön a JÖN!

Mert tele van a fejem témákkal, kavarognak a címek, hogy számon is kérhető legyen, íme:

- miért csipke? miért fazék?

- férfiak dicsérete

- kenyérsütés és egyéb gasztro élvezkedések

- az anyai pozitív megerősítés

- Findusz, a rusnya

- beköszöntött a kamaszkor

- futás

- színház és a szakralitás

- Kinga nővér

- körbejárni Budapestet egy nap alatt

- A SÖR

- a kuruclesi boszorkány (a funtinelli és a portobellói kistestvére)

Hát, így,

igen! Ha jön még energia és erő, és kevesebb lesz az alvásigényem, akkor csipke és fazék facebook oldal indul!

Üdv mindenkinek, ebből a fejszaggatós-frontos, de mégis vigyorgós napból, mert mára bevonzottam egy-két jó hírt!

Csipke és Fazék

tényleg! hogy kell levédetni?

8 komment

Szt. Kristóf & Co.

2012.04.18. 22:30 csipke és fazék

Szent Kristófnak van egy jó kis legendája, pedig ő egy olyan alak, akinek nem is tudjuk biztosan a létezését. Az utazók védőszentje lett hajdanában danában, a XX. századtól már kibővült védelmi területe, a járművel közlekedők segítését is bevállalta. Ererdetileg úgy tartja a rege, hogy egy irdatlan erős ember volt, aki igen dínom-dánom életet élt, majd felmerült benne a hiány, és elment megkeresni a világ legnagyobb urát, hogy azt szolgálja. Járt a királynál, járt az ördögnél, de végül letáborozott egy folyóparton, ahol kifaragott egy jó nagy botot magának, és annak segítségével vitte át az utazókat a folyó túlsó oldalára. Egyszer aztán egy apró gyeremeket kapott a vállára, de a gyermek oly nehéznek bizonyult, hogy bizony az óriás a víz alá bucskázott, mert mintha a világ minden nehézsége az ő vállát nyomta volna. Rájött aztán, ki volt a "kicsi", mert Ophorus-ból Kristóf lett a váratlan keresztségben.

Az egyik gyenge pontom a fővárosi közlekedésben (autósan) megtartani a 'csipke és fazék' hangulatot, szeretett szavaim elillannak a fejemből, s átveszik helyüket, az igen egyszerű, max. kétszótagú, jelentésmezőjükben is alultáplált társaik. Elvesztik a véghangzójukat, és a hangszín átvált iskolázatlanba. Hangos blogon de jól szólna: mennyé mááá, ó hogy azaaaa, húzzzá... hát, szégyenlem. Ha a gyerekek mögöttem ülnek, mindez belül zajlik. Egyszerűen elkap egy helytelen, versengő közlekedéskultúra. Elég régóta vezetek, egyszer koccantam csak, de akkor legalább a helyi polgárőrség- és tűzoltóparancsnokkal. A nemrég emlegetett bilikék Trabant sok mindenre megnevelt a régi hatoson. Szeretek nagyon vezetni, de a csúcsidőből menekülnék.

Ma azért visszakaptam a sok bosszankodást, hazafelé bénáztam egy kereszteződésben, átmenjek még, ne, beférek a sorba, nem, végül pár másodperc elcsúszással begurultam, persze nem fértem el teljesen, váltott a szemközti lámpa és kedves fiatalemberek kedves autójukból kedvesen letekert ablakkal kedves kifejezésekkel illeték jellememet, miszerint: gratulálok, hülye p....! Tudom, csak vissza kellett volna mosolyogni.

Szeretem azonban az esti eső áztatta várost, ha még a felhők mögül visszatérő nap csillant egyet rajta a lámpák műfénye előtt. Végigmenni a rakparton, mikor az emelkedő Duna vize már kicsobban a kövekre, és egy kicsit belehúzni, hogy oldalt fröccsenjen magasra, vagy nyáridőben hajat borzoltatni a huzatban, vagy dombos tájakon kanyarogni a frisszöld fák alatt, vagy téli utakon megtanulni tisztelni a természet méltóságát, vagy éjszaka megállni pár pillanatra a csillaggal tömött égbolt alatt, és megkönnyezni azt a fájdalmas szerelmes dalt, melyet évek óta nem játszott a rádió. Talán, épp Szent Kristóf intézi a kedvencemet.

A hétvége óta más lett minden. Régen úgy éreztem a világ végére autóval lehet csak eljutni, a kórházba is bevezettem volna, mikor születni készültek a gyerekek, egy gyönyörű régi áutómobil mindig le tudott nyűgözni. De már más utak is terveződnek a fejemben, és itt nem a lovaskocsira gondolok. Hazaérkezésről esett már szó, meg köszönetnyilvánításról, ha nem is mindig, de mostanában azért gyakrabban váltunk pár mondatot már az indulásnál Szent Kristóffal és a Társtulajdonosokkal, s ennek a csevejnek fontos szava lett a türelem.

 

 

1 komment

... kis cigaretta te hidd nekem el ...

2012.04.17. 15:55 csipke és fazék

eszelős egy nap. rohanás. nem is hiszem, hogy vége lesz. csak egy kicsit kiszakadok most a munkanapból. csak egy kicsit kikapcsolom a táblázatokat, tervezeteket. csak pár perc a szavaknak. csak pár perc a hajdani napi egy szünetnek, ami egy szál cigarettáé volt.

nem dohányzom. nem cigifüstös a sálam. nem vesztem el az öngyújtókat. nem szégyenkezem gyengeség miatt. nincs papírsercintés, nincs vibráló-karikázó füstgomoly. nincs a szélben tovaguringázó hamu. nincs beszélgetés a semmiről és a mindenről. nincs fogmosás a céges mosdónál, nincs mentolos rágó, nincs rosszalló tekintet.

gyertek, szavak, pótoljátok, ha tudjátok, az egészségtelen levegőzést!

nem is a bulizós nagy dohányzások idéződtek fel, csak az egyetlen hétköznapi, az ebéd utáni, a kávé melletti, a semmibe bámulós. ha kimondom, hogy hiányzik... akkor se jobb, de el kell engedjelek, kis cigaretta.

Szólj hozzá!

motorral az ország szívébe

2012.04.16. 07:33 csipke és fazék

Pár napja gondolkodtam ezen a bakancslistán. Az lenne a legszebb, ha az életem végén ez üres lenne. Amit szerettem volna látni, érezni, megtenni és megszeretni, az meglett. Kemény lenne szembesülni, mondjuk, 92 évesen azzal, hogy tulajdonképp én pont motorral szerettem volna eljutni Petőfi szülőházához, de nem mentem, vagy de szép lett volna parafadugóval kirakni a konyhám falára a la mia cucina feliratot, de visszautasítok egy zacskónyit. Ezt nem hagyhattam, igazán!

Jött egy szabad hétvége, ilyenkor az a tapasztalat, hogy bizony utilapu fel, mert a legmegnyugtatóbb és legkikapcsolóbb, ha teljesen más környezetbe kerülök, és az agyam elhanyagolt területei is mozgásba lendülnek. Most lehet adrenalin, endorfin és más hormonvadászatokkal vádolni, de akkor sem lehetett visszautasítani egy motorozós meghívást. Akkor sem, ha életemben nem ültem semmilyenen, sőt a legendás szabadságérzés rátalálásán kívül, egyáltalán nem is állt szándékomban ilyenre adni a fejem. 10 km/h sebességnél többel csak sízéssel száguldottam, úgy, hogy nincs körülöttem valamilyen karosszéria.

Szombaton délelőtt tehát majd' teljes síszerkóban - merthogy ez az egyetlen szélfogó ruhaneműm, és ezúton leborulás a Columbia cég szakemberei előtt, a kabátról még lesz szó - álltam a parkolóban, hogy bátor lányként hamarosan felpattanjak egy izé, nagy, khm, motorra, bordó... jó, a márkát már tudom. Persze nem én vezettem, és de jó is ez, mert kicsit gondolkodtam a síbotokon, hogy hátha a felszállásnál elkél segítségnek, és azért is jó, mert Budapest határáig magas százalékban csukva volt minimum az egyik szemem.

Rendben, túl vagyunk a 190-es pulzusszámon, bár a tenyér még izzad az épp rossz formáját mutató áprilisi időjárásban, de most már teret engedek a pupillámnak. Lassan föltárul egy másik perspektíva és kezdődik a feljthetetlen. Mennyi szaga és illata, épülete, fája, virága, hangulata, madara és biccentő motorosa van ennek a világnak! Szalad az erdő, fut a mező, a szombati ország befogad újratermő tájaiba az úton, melyhez utazásaim egy része kötődik, egy bilikék 20 éves Trabant történeteivel.

A pihenő egy sört kínál, ennek elfogyasztása, valamint rakoncátlan hajam szigorú összefogása már végképp eltüntet minden zavaró tényezőt, és a következő etap még élvezetesebb, pláne, hogy a nap is megszemléli átlagosnak cseppet sem mondható hétvégémet.

 Igen, legyen filmszerű és regénybeillő az életem, életesszencia cseppenjen, de most egy ugrás, és a további leíró részeket kihagyjuk. A délután derekán a négy főre kiegészült csapat leparkol Kiskőrösön Petőfi szülőházánál, ahol az én kedvemért állunk meg. Aki azt írta huszonvalahány évesen, hogy "rácsókolom lelkem piros ajakadra", az nekem örök, és szerelem, és minden. Nincsen giga kokárda és ágyumoraj, csak egyszerűen egy szépséges, piciny ház. Úgy emlegetjük szülöttjét, mint az egyik legjobb barátunkat, persze viccesen, hogy miért nincs itthon, pedig hagytunk üzenetet a rögzítőjén, s az épp arra járó honfitársunk a legtermészetesebben válaszol, mikor nála érdeklődünk, vajon a Kurta kocsmában csetel-e a mi Sanyink, hogy dehogy, csak biztos alszik, mert be vannak hajtva a zsaluk.

Ez nekem itthon feeling, így tud piros-fehér-zöldre váltani ott belül, derűs magyarnak lenni, a múlt és jelen barátságában az ország szívében.

Este már nagy a vidámság, pontosítok: könnyesre röhögés, édes vendéglátóink invitáló szeretete végképp eldönti, hogy ma este Findusznak (rusnya házi macsek) esélye nincs a friss vacsira. Mindenesetre hajnali fél négyig többször megmentem a fővárosiak pálinkabíró becsületét.

Azt szeretem, mikor tudom hol a helyem. Mikor a rinyálás a nehéz körülmények és élet miatt, elhallgat. Erősen eszembe juttatta a Columbia sídzsekim árát a másnap reggeli séta a közértig a kis faluban. Kell kiszakadnom otthonról, kell látnom a mélységeket, hogy értékeljem és helyre rakjam fővárosi életem.

Ebbe vissza kell térni, de több emléknyomot hordozva, olyan föltöltőset...

Ezt az írást negyedszerre próbálom újra összerakni, mert a technika csak most fog hazaengedni, mindig idáig jutottam a történetben, valamitől törölt és újra fogalmaztatta velem. Márpedig hazaérkezni tudni kell, tudatosítani: épségben és gazdagabban. Tudni kell köszönetet mondani az élményért azoknak, akik megajándékoztak.

Nem is tudom normálisan befejezni ezt a blogbejegyzést, mert nem akarom elengedni a témát. A szépséges kosárfüles Duna-hídon jutott eszembe, hogy ezt egyszer lázasan megálmodtam: Pink Floydot hallgatva bámulom a száguldó tájat. És a parafadugós részt meg egyenesen ki is hagytam, de ezt már csak páran tudjuk, hogy honnan is kerültek elő... 

 

 

 

Szólj hozzá!