Hurrá, éljen! Hajrá, ez az! Szuper! Meg tudod csinálni! Kis krapekok, lengessétek a mini zászlókat az út szélén, amerikai pom-pom lányok, dobjátok a szaltót! B-közép, teli torokból! Ranschburg Jenő, Gary Chapman, Vekerdy Tamás könyveit meg hova is pakoltam a legutóbbi költözésnél? Szükségem van minden biztatásra, hogy anyai hivatásom megélem, jól használom, nem adom fel a kamaszkor első mély és néha nagyon elkeserítő pillanataiban!
Hát itt van. A dackorszak? Chaaaa! Hol van már? Nem is volt földre levágódós hiszti! Kétszer kellett csak laposkúszásban elhagyni az éttermet, egyszer a templomot, egyszer egy bábelőadást. Én meg annyira kis szelíd kamasz voltam, és nem 12 évesen kezdődött az ajtóbecsapás, értetlen arckifejezés, legyintgetés és bezárkózás a fürdőszobába.
Valahogy minden fölgyorsul, nem csak az információ expressz áradásában, hanem a lelkekben is, és szerintem kényszeredetten. Ha nem állunk meg tudatosan bámulni a "semmit", bedőlünk az idő csapdáiba. Próbálom az intellektuális relax technikáit átadni csemetéimnek, hogy éljék meg a pihenés óráit, a kikapcsolódás örömét, és kutassák a lelassult szépségeket. Alaptémám a szülői pozitív megerősítés, erről még lesz szó, ezt elég gyakran használom a mindennapokban, így például teljesen természetes ez a mondat a reggelinél: de ügyesen észrevetted, hogy fél millimétert nőtt a muskátli az erkélyen!
Na, de ezek a hangulatváltogatások, hormonszáguldozások, és letojomavilágotúgyahogyvan?! Pengeélen táncolok, hogy ne sértsem meg az érzékeny művész lelkivilágát, de közben neveljem is az életre, nem a szabályok betartására gondolok elsősorban, de néha előnyös az alkalmazkodás. Jön még a füllentés, simán, szemrebbenés nélkül. Van lecke? Nincs. Mi volt a suliban? Semmi. Tanárok? Hülyék. Kaja? Szar. Hogy mondhatsz ilyet egy ételre, kislányom, mikor Etiópiában éheznek, és de örülne ott egy gyerek egy szelet szalámis kenyérnek vagy babfőzeléknek, amit te most leszarozol?!
Az érzelmi sokkok a legrosszabbak, amikor azt látom a szemében, anya de béna vagy, hogy ezt sem tudod, mert ő ugye fél perc alatt összerakja az új dvd lejátszót. Amikor jön, hogy nem is szeretsz, csak azt a kis pisist, nem is vagy az anyám, elcseréltek a kórházban, mindez azért, mert nem vagyok hajlandó tornából felmentést írni három köhögés miatt. A bizalmi játszmák, amikor bezárkózik és nem tudom kiszedni belőle, miért haragszanak a barátnői. Sokszor azonban nálam a hiba, nekem kellene okosabbnak lennem. Nem haragudni azért, hogy hatodszorra is barna foltokkal az arcán kerül elő a fürdőszobából, indulás előtt 0,000005 másodperccel, hanem elrakni rendesen az alapozót. Tudja ő pontosan, hogy miért nem hagyom a mobil netes kütyüt a gépben. Tulajdonképp a szelíd határozottság megnyugtatja. Itt a határ, eddig mehetek.
De néha megnyílik, és csacsog, és megkérdezi, hogy a fehér vadiúj gatyájához mit vegyen fel, és szorítja a nyakamat az esti puszinál, és lekenhetem a pattanásait, és elmondja, melyik helyes fiú viselkedett kedvesen. Vonul az utcán, lobog a haja, szemében vadság, és egy kalandos élet ígérete. Elengedem egyszer, de addig amit tudok, átadok neki, ha majd nem vigyáz magára, hozzám vissza tudjon szaladni bármikor.
Iszonyú dugó volt ma reggel, bevittem őket a suliba, és hogy vidáman teljék az idő, benyomtam a cd lejátszó gombját, lett is nagy mosolygás és bőgés és életesszencia csöppenés:
slipping through my fingers...Meryl Streep-es, persze!
,