Szent Kristófnak van egy jó kis legendája, pedig ő egy olyan alak, akinek nem is tudjuk biztosan a létezését. Az utazók védőszentje lett hajdanában danában, a XX. századtól már kibővült védelmi területe, a járművel közlekedők segítését is bevállalta. Ererdetileg úgy tartja a rege, hogy egy irdatlan erős ember volt, aki igen dínom-dánom életet élt, majd felmerült benne a hiány, és elment megkeresni a világ legnagyobb urát, hogy azt szolgálja. Járt a királynál, járt az ördögnél, de végül letáborozott egy folyóparton, ahol kifaragott egy jó nagy botot magának, és annak segítségével vitte át az utazókat a folyó túlsó oldalára. Egyszer aztán egy apró gyeremeket kapott a vállára, de a gyermek oly nehéznek bizonyult, hogy bizony az óriás a víz alá bucskázott, mert mintha a világ minden nehézsége az ő vállát nyomta volna. Rájött aztán, ki volt a "kicsi", mert Ophorus-ból Kristóf lett a váratlan keresztségben.
Az egyik gyenge pontom a fővárosi közlekedésben (autósan) megtartani a 'csipke és fazék' hangulatot, szeretett szavaim elillannak a fejemből, s átveszik helyüket, az igen egyszerű, max. kétszótagú, jelentésmezőjükben is alultáplált társaik. Elvesztik a véghangzójukat, és a hangszín átvált iskolázatlanba. Hangos blogon de jól szólna: mennyé mááá, ó hogy azaaaa, húzzzá... hát, szégyenlem. Ha a gyerekek mögöttem ülnek, mindez belül zajlik. Egyszerűen elkap egy helytelen, versengő közlekedéskultúra. Elég régóta vezetek, egyszer koccantam csak, de akkor legalább a helyi polgárőrség- és tűzoltóparancsnokkal. A nemrég emlegetett bilikék Trabant sok mindenre megnevelt a régi hatoson. Szeretek nagyon vezetni, de a csúcsidőből menekülnék.
Ma azért visszakaptam a sok bosszankodást, hazafelé bénáztam egy kereszteződésben, átmenjek még, ne, beférek a sorba, nem, végül pár másodperc elcsúszással begurultam, persze nem fértem el teljesen, váltott a szemközti lámpa és kedves fiatalemberek kedves autójukból kedvesen letekert ablakkal kedves kifejezésekkel illeték jellememet, miszerint: gratulálok, hülye p....! Tudom, csak vissza kellett volna mosolyogni.
Szeretem azonban az esti eső áztatta várost, ha még a felhők mögül visszatérő nap csillant egyet rajta a lámpák műfénye előtt. Végigmenni a rakparton, mikor az emelkedő Duna vize már kicsobban a kövekre, és egy kicsit belehúzni, hogy oldalt fröccsenjen magasra, vagy nyáridőben hajat borzoltatni a huzatban, vagy dombos tájakon kanyarogni a frisszöld fák alatt, vagy téli utakon megtanulni tisztelni a természet méltóságát, vagy éjszaka megállni pár pillanatra a csillaggal tömött égbolt alatt, és megkönnyezni azt a fájdalmas szerelmes dalt, melyet évek óta nem játszott a rádió. Talán, épp Szent Kristóf intézi a kedvencemet.
A hétvége óta más lett minden. Régen úgy éreztem a világ végére autóval lehet csak eljutni, a kórházba is bevezettem volna, mikor születni készültek a gyerekek, egy gyönyörű régi áutómobil mindig le tudott nyűgözni. De már más utak is terveződnek a fejemben, és itt nem a lovaskocsira gondolok. Hazaérkezésről esett már szó, meg köszönetnyilvánításról, ha nem is mindig, de mostanában azért gyakrabban váltunk pár mondatot már az indulásnál Szent Kristóffal és a Társtulajdonosokkal, s ennek a csevejnek fontos szava lett a türelem.
