Az egész ott kezdődött, hogy a pénztárcámat elérte az a hírhedt gazdasági válság. Lealázta és kiüresítette. Nem is tudom, miért hívják még pénztárcának. Sok minden van benne, de pénz alig: bankkártya (a hónap fele után dísznek), befizetett csekkszelvények, ilyen-olyan akciós fecnik, bevásárlónyugták és a véradó igazolványom. A 2012-es világvége csak egy pillanatra paráztatott be, annyi ideig, míg láttam magam előtt, hogy izzó vulkánként kitör a János-hegy, de aztán megnyugtatott az ígéret, hogy vigyáznak rám. A válság rémképe viszont megtapasztalt mindennapi valóság lett, és lám, van benne jó is: ránevelt a pénz beosztására.

Mennyi lehetőség adódott új élmények megtalálására! Lemondhatunk egy csomó mindenről, nem is sorolom, de az ennivalóról nem. Alapvetően szerettem mindig is főzni, de volt egy bejáratott technikám, főként a gyerekek igényeihez igazítva. Már múlt nyáron fölfedeztem a befőzés örömét, és kamra híján, az őszre helyes kis masnival átkötött üvegek sorakoztak a konyhaszekrény tetején, lekvárok, paradicsomszószok, négyféle lecsó, zakuszka. Októberben elégedetten szemléltük őket, és vártuk a kora tavaszt, amikor majd a friss zöldség megérkezése előtt megkaphatjuk a nyár ízét. Hányszor kisegített a hó végén egy eltett tavalyi finomság!

Igen, a hónap vége, indul a hűtőszekrény-biznisz, feltérképezni, mit rejt, viszonylag kevés hozzávásárlással mit lehet kihozni belőle. Kezembe akadt Polcz Alaine szakácskönyve, remek olvasmány önmagában is, és rásegített arra az elhatározásra, hogy otthon sok mindent el lehet készíteni saját kezűleg is. Elmélyültem a vajköpülésben és az ízesítettsajt-gyártásban, az aludttej-túró-író finomságaiban, nézegettem az erkély felé, hogy lehetne megoldani egy kecske tartását a hetediken, úgy hogy a tyúkketrec is elférjen. Aztán persze fokozottan figyeltem a gasztroírásokat, és rátaláltam a kenyérsütésre. Kis híján szenvedély lett belőle! Amikor már este tízkor is nekiálltam egy parmezános-fokhagymás cipócska dagasztásának, az éjjeli sütésnek, hogy reggelre ropogtatni tudjuk a friss héját, akkor már olyan illat terjengett a házban, hogy féltem, ha kinyitom a bejárati ajtót, hosszú sorokban várakoznak az emberek kis bevásárlószatyrukkal, és számon kérik, hol a pékség. Odavoltam a folyamatért, ahogy a kezem melegétől beindult a tészta, külön köszöntést találtam a duplájára kelt, még sületlen kenyérnek, az élesztőt pedig átlátszó falú üvegben futtattam, hogy lássam a liftező mikrogombákat. Még melegen megkenni egy szeletet vajjal, netán kacsazsírral...újra kicsiny csodák, amikor a gyerekekkel együtt friss péksütit nasizunk, és egyszerre nyaljuk a szánk szélét, mert az otthoni íz fölér minden Michelin-csillaggal.

Ha igaz az a mondás, hogy ahány ház, annyi recept, akkor az a kenyérsütésre mindenképp helytálló, úgy látom, mindenkinek megvan az egyetlen, az igazi, az utánozhatatlan receptje, és nekem is meglehet, igen! Az én sütőm, az én dagasztási technikám, az én próbálkozásom fogja megalkotni, mondjuk, ötszázhuszonhét különlegesség kipróbálása után.

Tegnapelőtt aztán átestem annak a bizonyos lónak arra a bizonyos túloldalára. A kenyérsütéshez, szerintem, kell egyfajta alázat, a legegyszerűbb összetevőkből áll össze a mindennapi, de nem mindegy, hogyan engeded össze őket. Felülkerekedett az ego, jött az alkotás ideje, és ugyan nem baj, hogy nincs itthon sima liszt, csak teljes kiőrlésű, de van minden más, és jó lesz bele egy kicsi mag is, ami a kosár alján lapul egy ideje, és uccu dobjunk össze magunktól egyet, mert én már annyira ügyesen nyomom azt a szakmát, amit mások évekig tanulnak! Még meg is kelt, be a sütőbe... illat sehol, az anyag mozzanatlan, lejárt az idő, hát én kiveszem, színe, mint a sápadt vérszegényé... nem baj, holnap reggelre megpuhul, szép lesz és nagyon egészséges! Nem így lett, azóta is gondolkodom az újrahasznosításán, az biztos, hogy annak idején a várvédő egri asszonyok kölcsönkérhették volna, hogy kiegészítsék vele a szurkot és a levest, mert egy jól irányzott hajítással a komplett török vezérkart kinyírhatták volna vele, de az is eszembe jutott még, hogy bepróbálkozom egy vad bioboltban, mert ránézésre kenterbe veri a többi alternatív ilyen-olyan hiányos társait. Jó lesz ez, ráengedek egy kis vizet, pár nap múlva ellenőrzöm, hátha beindul és habzik és mézszínű fantasztikus új sör lesz belőle. Istenem! De szép életmű: megalkotni egy új sört! Ha így lesz, akkor a felidézett százötven év harcos magyar asszonyainak, lányainak  emléket állítva, a Dobó Katica nevet kapja!

Vagy már van ilyen? Nem baj, irány egy új szenvedély: mini meditációs japánkert az erkélyen!