Hogy hívják az elvált fiatal anyukákat? Szingli? Asszony? Kisasszony? Volt hajadon, majd asszony, de elvált, most újra egyedülálló, mert nem él élettársi kapcsolatban sem? Néha úgy érzem villódzó fényekkel ellátott táblácska lóg rajtam: elvált. Egyszerűen látszik. Alapvetően úgy gondolok az egészre, hogy felnőttem a válás közben és a naivság végképp elillant. Végre, persze, épp itt volt az ideje. Nemrég még fennhangon hangoztattam, mennyire megváltoztam, és a régi énem csak egy butácska sodródó lányka volt, az már nem is én vagyok. Önigazolásnak látszik. Pedig épp az az út hozott el idáig.

Most, hogy visszajött a hideg, feltúrtam a télikabátokat. Találtam egy nagyon régit. Gyönyörű, az utcán nem is hordtam soha, mert jelmezem volt. Azt hittem, olyan régi, hogy már csak az emlékek tartják össze. Belebújtam a több évtizedes szövetbe. Nehéz volt, súlya van ennek a régi kabátnak. De körbeölelt. És újra a régi lettem. A vékony, naiv kislány. Én vagyok, és újra magamra húzom a sorsom. És szeretem. Itt lenni, épp így, épp ezzel az élettel.

Akárhová mentem benne, utánam fordultak, egészen különleges a szabása, klasszikusan szép és nőies. Egy olyan jelmez, amely nem álruhaként szolgál, hanem a lényemmé vált. Nem elbújok benne, hanem kiemel.

Lehet rá büszke lenni és mosolyogni benne. A szél meg sem tudja libbenteni, csak a hajam tekergőzik fölötte. És lépdelek az utcán, mint aki épp megtalálta önmagát.

Ez lett az első bejegyzés, ez volt az ünnepi a hétköznapokban. Most vár egy eldugult kád, egy rendetlen tolltartó, a vacsoraasztal morzsái és két egyáltalán nem álmos gyerek, meg egy nindzázó rusnya macska.