Pár napja gondolkodtam ezen a bakancslistán. Az lenne a legszebb, ha az életem végén ez üres lenne. Amit szerettem volna látni, érezni, megtenni és megszeretni, az meglett. Kemény lenne szembesülni, mondjuk, 92 évesen azzal, hogy tulajdonképp én pont motorral szerettem volna eljutni Petőfi szülőházához, de nem mentem, vagy de szép lett volna parafadugóval kirakni a konyhám falára a la mia cucina feliratot, de visszautasítok egy zacskónyit. Ezt nem hagyhattam, igazán!
Jött egy szabad hétvége, ilyenkor az a tapasztalat, hogy bizony utilapu fel, mert a legmegnyugtatóbb és legkikapcsolóbb, ha teljesen más környezetbe kerülök, és az agyam elhanyagolt területei is mozgásba lendülnek. Most lehet adrenalin, endorfin és más hormonvadászatokkal vádolni, de akkor sem lehetett visszautasítani egy motorozós meghívást. Akkor sem, ha életemben nem ültem semmilyenen, sőt a legendás szabadságérzés rátalálásán kívül, egyáltalán nem is állt szándékomban ilyenre adni a fejem. 10 km/h sebességnél többel csak sízéssel száguldottam, úgy, hogy nincs körülöttem valamilyen karosszéria.
Szombaton délelőtt tehát majd' teljes síszerkóban - merthogy ez az egyetlen szélfogó ruhaneműm, és ezúton leborulás a Columbia cég szakemberei előtt, a kabátról még lesz szó - álltam a parkolóban, hogy bátor lányként hamarosan felpattanjak egy izé, nagy, khm, motorra, bordó... jó, a márkát már tudom. Persze nem én vezettem, és de jó is ez, mert kicsit gondolkodtam a síbotokon, hogy hátha a felszállásnál elkél segítségnek, és azért is jó, mert Budapest határáig magas százalékban csukva volt minimum az egyik szemem.
Rendben, túl vagyunk a 190-es pulzusszámon, bár a tenyér még izzad az épp rossz formáját mutató áprilisi időjárásban, de most már teret engedek a pupillámnak. Lassan föltárul egy másik perspektíva és kezdődik a feljthetetlen. Mennyi szaga és illata, épülete, fája, virága, hangulata, madara és biccentő motorosa van ennek a világnak! Szalad az erdő, fut a mező, a szombati ország befogad újratermő tájaiba az úton, melyhez utazásaim egy része kötődik, egy bilikék 20 éves Trabant történeteivel.
A pihenő egy sört kínál, ennek elfogyasztása, valamint rakoncátlan hajam szigorú összefogása már végképp eltüntet minden zavaró tényezőt, és a következő etap még élvezetesebb, pláne, hogy a nap is megszemléli átlagosnak cseppet sem mondható hétvégémet.
Igen, legyen filmszerű és regénybeillő az életem, életesszencia cseppenjen, de most egy ugrás, és a további leíró részeket kihagyjuk. A délután derekán a négy főre kiegészült csapat leparkol Kiskőrösön Petőfi szülőházánál, ahol az én kedvemért állunk meg. Aki azt írta huszonvalahány évesen, hogy "rácsókolom lelkem piros ajakadra", az nekem örök, és szerelem, és minden. Nincsen giga kokárda és ágyumoraj, csak egyszerűen egy szépséges, piciny ház. Úgy emlegetjük szülöttjét, mint az egyik legjobb barátunkat, persze viccesen, hogy miért nincs itthon, pedig hagytunk üzenetet a rögzítőjén, s az épp arra járó honfitársunk a legtermészetesebben válaszol, mikor nála érdeklődünk, vajon a Kurta kocsmában csetel-e a mi Sanyink, hogy dehogy, csak biztos alszik, mert be vannak hajtva a zsaluk.
Ez nekem itthon feeling, így tud piros-fehér-zöldre váltani ott belül, derűs magyarnak lenni, a múlt és jelen barátságában az ország szívében.
Este már nagy a vidámság, pontosítok: könnyesre röhögés, édes vendéglátóink invitáló szeretete végképp eldönti, hogy ma este Findusznak (rusnya házi macsek) esélye nincs a friss vacsira. Mindenesetre hajnali fél négyig többször megmentem a fővárosiak pálinkabíró becsületét.
Azt szeretem, mikor tudom hol a helyem. Mikor a rinyálás a nehéz körülmények és élet miatt, elhallgat. Erősen eszembe juttatta a Columbia sídzsekim árát a másnap reggeli séta a közértig a kis faluban. Kell kiszakadnom otthonról, kell látnom a mélységeket, hogy értékeljem és helyre rakjam fővárosi életem.
Ebbe vissza kell térni, de több emléknyomot hordozva, olyan föltöltőset...
Ezt az írást negyedszerre próbálom újra összerakni, mert a technika csak most fog hazaengedni, mindig idáig jutottam a történetben, valamitől törölt és újra fogalmaztatta velem. Márpedig hazaérkezni tudni kell, tudatosítani: épségben és gazdagabban. Tudni kell köszönetet mondani az élményért azoknak, akik megajándékoztak.
Nem is tudom normálisan befejezni ezt a blogbejegyzést, mert nem akarom elengedni a témát. A szépséges kosárfüles Duna-hídon jutott eszembe, hogy ezt egyszer lázasan megálmodtam: Pink Floydot hallgatva bámulom a száguldó tájat. És a parafadugós részt meg egyenesen ki is hagytam, de ezt már csak páran tudjuk, hogy honnan is kerültek elő...
