Gyakran közlekedem autóval keskeny utcákon, hegyen-völgyön, kerülőutakon, csak a dugóban ne kelljen vánszorogni, álldogálni. Fogalmam sincs, ezzel időt spórolok-e meg, netán kilométert, abban sem vagyok biztos, hogy ez vérnyomáscsökkentő vagy idegrendszer-kímélő technika-e. Egy ideje divatba jött, hogy mindenki udvariaskodik, szerintem, kicsit álszenten, hogy mondjuk egy kereszteződésben, vagy egy bonyolultabb forgalmi helyzetben az egyik sofőr nagy integetéssel, és szájról olvashatóan: gyere, gyere, gyere felszólítással maga elé engedi autóstársát, ami önmagában helyes, csak az a baj, hogy néha ez az adott közlekedési helyzetben tök ellentétes a megszokott renddel, az agyban már előre feltérképezett helyzettel, vagy egy KRESZ-szabállyal. Pédául, amikor egy főúton haladó sofőr elkezd legyezgetni egy balról, mellékutcából kihajtani szándékozónak, aki amúgy felmérte az elsőbbségadás kötelező táblát, mindkét irányba figyel, de nem kifejezetten azt kémleli, beengedi-e valaki, mert nem araszolás van épp a főúton, de az ott haladó annyira kedves, hogy beengedi, nem baj, hogy szemközt jön egy komplett tour de bicikliverseny szirénázó mentőautóval és egy útmenti sövénynyíró géppel, ő csak integet, de nem villog vagy lassít, csak hadonászik, és ő ugyan látja autótársát, aki ha nem autóban ülne, bizonyára egy ping-pong meccset figyelne precíz labdakövetéssel, annyira néz jobbra-balra, de a kihajtani szándékozó viszont egyáltalán nem látja az udvarias sofőrt, mert rátűz a nap a szélvédőjére és csak a felhők tükröződnek benne. Végül mindenki megunja a helyzetet, dudálás, a főutas méltatlankodva tovább hajt, a mellékutas inkább busszal megy. Félreértések vígjátéka.
Tegnap megyek egy szűk utcában, amely kétirányú, de az egyik oldalán sűrűn parkolnak, és jön szembe velem egy terepet nem látott terepjáró, kristálytiszta, fényes, én meg szépen behúzódom egy két autó közötti résbe, hogy el tudjon menni a nagyobb. Erre ő meg úgy értelmezi, hogy végleg leparkolok, csak nagyon bénán, mert kilóg a fenekem, és dacára a külföldi rendszámnak, ékes anyanyelvünk éketlen szavaival küld el melegebbre, a mamámmal, és tovább méltatja a nők vezetési stílusát. Erre én berántom a kormányt, az utca közepén keresztbe, kipattanok, és hirtelen csak negyvenkilenc kiló vagyok, extra hosszú lábaimon a csipkés kis magassarkúm, lapos-kockás hasamon tökéletesen gombolódik az elefántcsontszínű bőrdzsekim, ferrari piros a körmöm és a rúzsom, Angelina Jolie-s napszemüvegemen megcsúszik a napfény, hajam és szoknyám – természetesen – egyszerre libben a szélben, amikor rátenyerelek a motorháztetőjére, átperdülök, megkocogtatom az ablakát, amit a muksó egyből lehúz, és mielőtt egy hangot ki tudna adni magából a halántékához szorítom a coltomat, és belesuttogom a képébe:
- Ide figyelj, te kis nyomorult, egyet nyikkansz és szétlövöm a seggedet, miattad húzódtam le, te szerencsétlen, hogy elférj ezzel a nagy döggel, azt merted feltételezni, hogy nem tudok rendesen parkolni? Kisujjal betolatok egy egérlyukba is! Ha valami nem tetszik, öcsi, szólok a keresztapámnak, ő itt a rendőrgóré, rendszámod feljegyezve, semmi jóra ne számíts mostantól, gombócfej, húzd meg magad és viselkedj rendesen, pláne a hölgyekkel, mert nekem mint nőnek nem kell nagy autó, hogy kompenzáljak, már ha érted, hogy mire gondolok, te kispályás, ha nem tolatsz vissza, az utca elejéig, az autód karikáit a szemedre heggesztem, te kis patkány, épp velem szórakozol?!
És a rágómat a két szeme közé nyomom, visszaülök az autómba, és a hapsi mindettől persze annyira berezelt, hogy sietve farol vissza, nekem meg az utca végéig 007-es a rendszámom.
Na, néha ilyenekről álmodozom, míg beérek a munkahelyemre, aztán konstatálom, hogy a körmöm már megint betört, a farmer gombját reggel csak fekve tudtam begombolni, a napszemüvegemet összekarcolták a gyerekek, otthoni papucsban jöttem már megint, és dehogy pattanok, meg perdülök én, amikor tegnapra begyulladt a fél hátam és három csiga előzött meg, míg az autótól az irodáig besétáltam. 007-es?! Ja, persze, pont ezt a termékkódot kerestem a szoftverben!
