A héten voltam egy szép mesekönyvnek a bemutatóján, és ott hallottam először a jojkáról. Azonnal megfogott az "ez kell nekem" érzés. A jojka a lappok egyik ősi műfaja népzenében, népköltészetben. Azon kívül, hogy Mikulás, és rénszarvas szárított húsa, meg talán nyelvrokonság, nem sokat tudtam róluk, az sem ugrott be, hogy őket számi névvel is illetik. A jojka pedig egy olyan dal, amelyet egymásról, egymásnak írnak, hogy amikor egyedül bandukolnak a rénszarvasokkal a tundrán(?), akkor hogy közelebb tudják magukhoz szeretteiket, eléneklik a róluk írt jojkát. Ez lenyűgözött, magával ragadott. 

Itthon rákattantam a világhálóra, hogy azonnal többet tudjak meg erről a gyönyörűségről, nem sok hivatkozás létezik róla, de az kiderült, hogy ez több, mint egyszerű dal. Először úgy értettem, hogy jajka, erre is kerestem rá, és mindenféle tojás képek bukkantak fel, mert azt hiszem lengyelül a tojást hívják így. De aztán jöttek ilyenek: a jojka a teret és időt is túllépő összetartozás kifejezése. Istenem! Hát ez mennyire szép! Aztán, hogy ősi műfaj, ki tudja mióta létezik, az életük, mindennapjaik része, egységes alkotás, nem lehet csak úgy kiragadni sorokat. Előadásmódjukban is különleges hangokkal, hangképzéssel bírnak, nem lehet ötvonalas kottarendszerben lejegyezni. Ősi sámán műfaj eredetileg, az elhunyt ősökre is ezzel emlékeznek. Aztán irány a you tube: felhangzanak a régesrégi dallamok, de van mai változat is, némi modern hangszereléssel,  nem tud rontani rajta az sem. A szövegen kívül raknak bele "lajlalolellelalllo" részeket, azt hiszem ez a jojkázás. Gyönyörű, számi nyelven, de található angol fordítás, és még közelebb kerül. Valami ilyesmi az egyik versszak: "a csönd ölelésében a lélegzetem visszhangzik, valami azt súgja, megtaláltam az utam." 

Annyira bénák vagyunk mi, itt a Kárpát-medencében az érzelmek kinyilvánításával, szerintem, mintha lenne bennünk egy üvegfal, vagy fátyol, vagy álarc, amivel direkt takarjuk az arcunkat, arról nem is beszélek, hogy verbálisan is mit össze tudunk bénázni kapcsolatainkban, természetesnek vesszük, hogy a másik úgyis tudja, hogy mi van bennem, hát nem, nem tudja. Egy csomó mindenkinek tudnék jojkát adni, de visszafog a társadalmi izé, elvárás, és nem teszem: mit szól hozzá, rosszat gondol, azt hiszi, ki akarok vele kezdeni és a többi. Az egyik legnagyobb családi élmény volt, mikor karácsonyra kihúztuk egymás nevét, és verset kellett írnunk egymásról, tulajdonképp jojkát adtunk egymásnak. Iszonyú zavarban voltunk, és nem is tudom, hova lettek azok a versek.

Bakancslistára szigorúan fölvettem a jojkaírást, szülőkről, tesókról, barátokról, de legelőször is a gyerekeimről, a gyerekeimnek. (Hamarosan a retro 6-ban Kiskatica is leírja jojkáját Gergőkéről és viszont.) És persze kell nekem egy echte lapp bőr karkötő fonott mintával, sarki fény élmény, kívülről annak a gyönyörű számi dalnak a szövege eredeti nyelven, amit százkilencvennyolcszor hallgattam meg egymás után. Abba is hagyom, mert jön mindjárt: hát nem érzitek, hogy egy nagy lapp ősanyától származunk?